Epilógus

Most nem tudok mit írni ide. Majd az utószónál.
Csak annyit kérek, hogy mindenki, aki olvasta a blogot, hagyjon itt maga után néhány sort, mert nagyon sokat jelentene.
Köszönöm, hogy velem voltatok. <3

Epilógus

Azt mondják, hogy az emberek évről-évről egyre többet változnak. Három és fél év telt el, én pedig már a fejemet fogva, mosolyogva emlékszem vissza azokra a különös emlékekre. Azóta az életem teljesen stabillá vált. Az ujjamon lévő karikagyűrű mutatja, hogy immáron teljesen elköteleztem magam. Az iránt az ember iránt, aki ugyan ilyet visel a bal gyűrűsujján. Ben. Azóta szétválaszthatatlanok lettünk, és én azóta csodálkozom rajta, hogy hogyan lehettem ilyen vak. Szeretem, és azt hiszem nem túlzok ha kimondom, ő életem szerelme. Sose hittem az ilyen közhelyekben, egészen addig amíg át nem éltem. Kivétel nélkül, mindenki örült nekünk, azzal együtt, hogy ki voltak borulva a rengeteg szenvedésünkön...

Egy hosszú folyosón gurítottak végig a kórházi ágyamon, miközben olyan fájdalmakat éreztem, mint még soha. Nem is kívántam magam látni kívülről, a hajgumimból a tincseim nagy része kiesett, izzadtam és néha-néha felsikítottam. Ben szinte futott az orvosokkal együtt, és mind nagyban magyaráztak, hol nekem, hol egymásnak.

Végre elértük azt a helyet, ahol azt hittem, hogy megkönnyebbülök, de nem. Minden csak rosszabb lett, a szülőszoba feliratú helyiségben.

- Ne aggódj - szorította meg a kezem Ben. - Itt vagyok, minden rendben lesz.

- Oké, itt van, de te nyomod ki a gyereket? - néztem rá idegesen. - Nem? Akkor miért ne aggódjak?
- Én is szeretlek - simította meg a kézfejemet.

- Akkor - húzta fel a gumikesztyűjét az orvos. - Kezdhetünk nyomni.

- Máris? - ijedtem meg.

- Két perce azon balhéztál, hogy legyen már kint a baba - forgatta a szemét Ben.

- De még nem vagyok felkészülve - mondtam, majd egy fájás közbeszólt. - Aú! - szorítottam meg még jobban Ben kezét.

- Pedig fel van - közölte az orvos. - Szóval nyissa szét a lábait és nyomjon.

Ha az addigi fájdalmakat elviselhetetlennek tartottam, akkor ezt nem tudom mihez hasonlítani. Sírtam, üvöltöttem visítottam, elegem volt mindenből. Sajnos akkor nem tudtam vele foglalkozni, hogy a férjem ott áll mellettem és végignézi az egész hisztériámat, de mint később kiderült ő is annyira ideges volt, hogy nem tudta érdekleni, csak azon volt, hogy legyek már végre túl rajta.

- Ben, rohadj meg - közöltem vele.

- Mi? - nézett rám rezignáltan.

- Mert ha te nem vagy nincs ez se. Ááá! - üvöltöttem.

Ben tudta, hogy nem kell komolyan venni, ezért csak jobban megszorította a kezemet és tovább biztatott, hogy szüljem már meg végre a gyereket. Én azonban úgy éreztem mintha egy krumplis zsákot kellett volna kinyomnom magamból.

- Kint van a feje - szólalt meg az orvos egy idő után, Ben pedig azonnal lépett oda, hogy megnézze.

- Itt ne hagyj! - kiáltottam rá ijedten.

- Nyugi, csak ide jövök - mosolygott rám biztatóan és ellépett tőlem, hogy megnézhesse a baba arcát. Ahogy visszalépett hozzám azonnal rákérdeztem.

- Milyen? - ziháltam.

- Gyönyörű. Folytasd Ems.

Sosem becézgetett. Mindig csak Ems voltam. Nem voltam kicsim, nem voltam életem, nem voltam drágám, nem voltam cica, nem voltam baby. Mindig csak Emily voltam. Amikor rákérdeztem, hogy miért azt mondta, hogy egyszerűen azért, mert gyönyörű nevem van, és megérdemlem, hogy így szólítson.
Tudtam, hogy megéri a szenvedés. Tudtam, hogy a közös jövő valami igazán varázslatos lesz. Ben megérte a fáradtságot, akkor a tőle kapott baba is. Ők, megérik a fáradságot, a fájdalmat. Mert mi megérdemeljük.

- Gratulálok. Kislány - szólalt meg az orvos, én pedig zihálva helyeztem a fejem a párnára és szinte fel sem fogtam, hogy mi történik. - Apuka, elvágja a köldökzsinórt?
Ben elengedte a kezem és arrébb lépett. Fél szemmel láttam, ahogy odalent ügyködik, folyamatos vigyorral az arcán, amitől fáradtan elmosolyodtam. Lehunytam a szemem, és hallottam ahogy a nővér megkérdezi Ben-t, hogy segít-e megfürdetni a babát. Természetesen rögtön belement.

Néhány perc múlva felnyitottam a szemem és hiány érzetem lett. Adják már oda a gyerekemet, aki kilenc hónapig bennem lakozott! Nem azért szenvedtem annyit, hogy ne is lássam!
Pont végszóra Ben mellém lépett és óvatosan megszólított. Pislogva kaptam felé a fejem, aztán a kezében tartott rózsaszín takaróra esett a pillantásom, amiről azután le se tudtam venni a szemem.

- Menj Anyához - szólt lágyan és a kezembe adta a kicsit.

Kicsit arrébb csúsztam, hogy Ben felférjen az ágyra, de nem is foglalkoztam vele. Csak a kezemben tartott kis csodát figyeltem.

- Istenem, de gyönyörű vagy - suttogtam és megráztam a fejem, könnyei kicsordultak. - Előbb sokkal nagyobbnak tűntél, igen - nevettem fel kissé. - El se hiszem, hogy végre itt vagy. 

Ben óvatosan megsimította a karomat és nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd letörölt néhány könnyet.

- Köszönöm - néztem rá meghatottan.

- Mégis mit? - értetlenkedett.

- Ha te nem vagy, nincs ez se - ismételtem meg a nemrég elhangzott mondatomat, teljesen más értelemben.

Fejemet a vállának döntöttem, és visszanéztem a csodálatos kislányunkra.

- Nagyon szeretlek - karolt át. - És persze téged is - nézett rá a babára.

- Döntöttek már a névről? - lépett hozzánk a nővér.

- Jessie - mondtuk ki egyszerre.

Üdvözöllek a nagyvilágban Jessie. Lehet néha Apu kicsit ideges lesz, és el lesz halmozva munkával, de rád mindig lesz ideje. És lehet, hogy Anyu néha kicsit szétszórt, de rád mindig oda fog figyelni. Apu és Anyu hihetetlenül szeretik egymást, és legalább annyira szeretnek téged is, tehát ha úgy vesszük, csak tőlünk végtelenszer végtelen szeretet kapsz, szóval abból biztosan nem lesz hiány.

Ja és még valami. Ha majd eléred azt a kort, hogy a pasik elkezdenek utánad kacsintgatni, nagyon gondold át, hogy ki lesz az igazi. Talán ez az a dolog, amiben majd nem tudunk annyit segíteni. Ez egy olyan út, amit egyedül kell majd bejárnod.

De egy nap biztosan te is rájössz, hogy mi az igazság a szerelemről.