Twentyeight

Sziasztok! :) Siettem a résszel, nagyon szerettem volna még ma hozni és úgy néz ki, hogy ez sikerült. :) Különösebb hozzáfűzni valóm nincs, a rész magáért beszél. Nekem az egyik kedvencem, habár kissé érzelem dús.
Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok velem, el sem hiszem, hogy már ötvenkét feliratkozó van! :) Hihetelen hálás vagyok és... Tényleg, egyszerűen csak köszönöm. :)
További szépséges hétvégét mindenkinek! <3
xoxo, Kikiih

Nem iszunk egy kávét?

Szomorúan néztem ahogyan Ben becsapja a kocsim csomagtartóját. Kinyitottam a fehér BMW ajtaját és beültem a vezetőülésre, Ben pedig mellém.
- Ajánlom, hogy ne nyírj ki a reptérre vezető úton - fenyegetett.
- Nem is vezetek rosszul - sértődtem meg.
- A rádióra céloztam - magyarázta, mire elnevettem magam.
Elfordítottam a kulcsot, és nekiálltam a kiparkolásnak, amit sikerrel hajtottam végig. Nagyon reméltem, hogy az út során rengeteg piros lámpába, zebrába, esetleg egy kisebb dugóba is belekerülünk, csak hogy minél több időt töltsünk együtt. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ötven perc alatt értünk ki a reptérre, ahol leparkoltam a kocsit, és bekísértem Bent az előcsarnokba.
Legnagyobb meglepetésünkre Phill ott állt az előcsarnokban, egy kocsi társaságában, amire pakolhattuk Ben cuccait.
- Köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott rá Ben.
- Érted mindent nagyfiú - nevette el magát Phill, kissé meghatottan.
Megvártuk amíg Ben becsekkol és feladja a csomagjait, folyamatosan próbáltuk kitölteni az időt, de ez egészen csak a biztonsági ellenőrzésekig mehettünk vele, tovább nem.
Phill búcsúzott először.
- Hiányozni fogsz Hart - nyújtott kezet. - Még a flegma, leszarom viselkedésed is - mondta, mire Ben elnevette magát. - A cég egyik legjobb fotósa voltál és vagy, mert csak egy szavadba kerül és jössz vissza. Furcsa lesz nélküled, de csak a legjobbakat kívánom. Vigyázz magadra, és mutasd meg New York-nak, hogy mit tudsz.
- Köszönöm - felelte Ben elérzékenyülten. - Mindent.
Megölelték egymást, miközben folyton egymás vállát csapkodták. Nem tudom, hogy ez miért jó a pasiknak, csak hülyébben néz ki.
- Gondolom nektek több idő kell - bontakozott ki Phill az ölelésből és rám sandított. - Szóval én lelépek.
- Szia Phill - sóhajtott Ben. - Köszönöm.
- Már mondtad - nevetett Phill, és megpaskolta Ben vállát. - Szia Ems.
- Hello - eresztettem el egy mosolyt.
Miután ketten maradtunk sóhajtva néztem Benre.
- Még van úgy húsz-huszonöt percünk - mondta Ben. - Gyere, üljünk le - fogta meg a kezem és egy felállított fémpadhoz húzott, aminek az alja párnázott volt.
Tehetetlenül néztem rá, és gondolkodtam, hogy hol is kezdjem.
- Annyira fogsz hiányozni - vallottam be, azt hiszem már sokadjára. - Nem tudom, hogy mi lesz velem nélküled, de majd megoldom. Persze, ott van Jessica, aki tényleg jó fej lány, megvannak a hülyeségei, de bírom - nevettem halványan. - És ott van David. Tudom, hogy bármikor segítene, közben csak a cégből ismerjük egymást. Aztán ott van Phill, aki az egész pályánkat egyengette, hisz még együtt kezdtünk. És persze ott van Zayn, aki szintén ugrik, sőt... - mosolyodtam el meghatottan és hátratűrtem egy szőke tincset. Mindig ezt csinálom zavaromban. - De... De egyikük se te vagy, és... És minden annyira más lesz, és én annyira szeretlek...
- Na jó, ezt gyorsan felejtsd el - szakított félbe, mire eléggé megilletődtem. - Mindig is azért bírtalak, mert egy kissé fiús lány vagy, nem az a csöpögős fajta, akivel lehet hülyülni. Ne ezzel küldj már el a világ végére.
Elnevettem magam. Nem is várnék mást tőle.
Végül is az utolsó huszonöt percünket úgy töltöttük el, mint az összes többit. Nevettünk, cikiztük egymást, felelevenítettük szinte az összes élményünket.
De ez a huszonöt perc véges volt, nem úgy mint a régiek. Amikor a hangosbemondó ismét megszólalt, tudtuk, hogy itt az idő. Felálltunk, és addig kísértem Bent ameddig csak tudtam.
Szorosan megölelt, és nem akartuk elengedni egymást. Az utolsó ölelésünk. Belegondoltam, hogy az utolsó huszonnégy órát is együtt töltöttük. Nála aludtam, a kanapén az ölében, mint mindig. Megnéztünk egy filmet, aztán az előző napi kosármeccs végét. Éjfélig beszélgettünk, majd megállapítottuk, hogy ideje aludni, azonban egyikünknek se volt ereje elmenni aludni, így egyszerűen csak hasra fordultam, és Ben izmos mellkasán pihentettem a fejem, miközben ő megkérdezett valami teljesen feleslegeset. Én pedig válaszoltam. Ismét beszélgetni kezdtünk, miközben szempilláink egyenletesen, egy ütemre csukódtak le, egészen addig amíg mindketten el nem aludtunk a hanyagul ránk dobott takaró alatt. Reggel kócosan, karikás szemekkel ébredtem erős karjainak az ölelésében, amiben egész éjszaka tartott és védett. Hogy mitől? A gondolatoktól? A rossz álmoktól? A fájó emlékektől? Fogalmam sincs, de tudom, hogy amikor Bennel aludtam, egy rossz éjszakám nem volt. Nem forgolódtam, nem agyaltam mindenféle hülyeségen. Tudtam, hogy nem érhet semmi baj, mert ő velem van.
Emlékszem még az első találkozásunkra...

- Hol van már a fotós? - kérdeztem idegesen Phillt.
Kócos hajjal, Guns n' Roses pólóban, szakadt csőfarmerben és bakancsban várakoztam, hogy végre egyeztessünk.
- Mind rá várunk - fújta ki lassan a levegőt Phill.
Öten voltunk a stúdióban. Phill, két világítós, a stylistom Tom, akinek szüksége lett volna a fotósra, aki felvázolja, hogy mégis pontosan mit képzelt el erre a fotózásra a modellnek, aki én voltam.
De a fotós sehol.
Ez volt az első fotózásom. Hihetetlen ideges voltam, az ujjaimat ropogtatva sétáltam fel és alá, amit a többiek unottan figyeltek.
- Minek kellenek ide új fotósok? - forgatta a szemeit a kanapén elterülő Tom. - Miért nem csak profikat alkalmazunk?
- Ez a srác profi - szögezte le sokadszorra Phill. - A legjobb ajánlásokkal került ide az egyetemről. Tehetséges.
- Ha ilyen tehetséges akkor tehetségesen megérkezhetne - mondta az egyik szakember, Peter. 
Mintha csak ez lett volna a varázsszó kinyílt az ajtó, én pedig azonnal felkaptam a fejem, de csalódottságomra nem a csodabogár jelent meg, hanem a sminkesem és a fodrászom, Beth és Lana.
- Itt még miért nem történt semmi? - forgolódott Lana. 
- Nincs fotós - magyarázta Phill.
- De ez egy fotózás - értetlenkedett Lana.
- Fotós nélkül - tárta szét a karját a huszonöt év körüli Greg, aki fekete baseball sapkát viselt. Peter gyakornoka.
- És ebbe leszel? - bökött a kinézetemre Beth. - És mi van a hajaddal?
- Nem ebben leszek - magyaráztam.
- Hál' a jó égnek - szólalt meg Lana.
- Mi baj van a kinézetemmel? - ijedtem meg.
- Édesem - hallottam Tom hangját a kanapéról, így megfordultam és figyeltem. - Te ebben úgy érzed magad, mint egy modell?
- Hogy érezzem úgy magam, mint egy modell, ha még életemben nem modellkedtem?!
- Már modell vagy - közölte Phill. - Tudod, felvettünk. Tudod, van egy portfóliód, szóval nem ez az első fotózásod.
- Ez az első IGAZI fotózásom - nyomtam meg az "igazi" szót. - Amikor már, mint rendes modell, pózolok. De ez nem jön össze, mert a fotósom már húsz perce késik.
- Relax - suttogta Beth én pedig vettem egy mély levegőt.
Megfordultam és mindenkinek háttal a halántékomat dörzsölve próbáltam kiűzni magamból a feszengést. Nem volt egyszerű, ismét járkálni kezdtem a többiek legnagyobb bánatára. Az agyam kiszűrte az ajtó nyitódásának hangját, csak akkor eszméltem fel, amikor meghallottam egy mély, de mégis dallamos hangot a hátam mögül, ahogy flegmán megszólal.
- Bocs, késtem.
Mintha parancs lett volna tettem egy háromszáznyolcvan fokos fordulatot, és nem voltam messze attól, hogy leüvöltsem a fotóst. Szavaim azonban elakadtak ahogy végignéztem rajta.
Dús barna haja, sötét, szinte fekete mandulavágású szemek, halvány rózsaszín ajkak. Arca enyhén borostás volt, alkarján kivillant egy tetoválás. Egy járatott sorsú bakancs volt rajta, kopott Levi's farmerrel. Aztán a szemem megakadt a pólóján. Pont, mint az enyém...
- Hart! Hart! - hallottam a kiabálást, mire feleszméltem. - Húsz percet késtél ember!
- Mondtam már, hogy bocs - tárta szét a karját "ennyi nem elég?" stílusban, mire akaratlanul is elmosolyodtam.
- Te ezt viccesnek találod Parker? - kiáltott rám is Phill.
- Bocs - csúszott ki a számon gondolkodás nélkül, mire a fotós vigyorodott el.
- Ti nagyon egy húron pendültök - forgatta a szemeit Tom. - Akkor gyerünk, mond már, hogy mit aggassak rá.
- Inkább aggassunk le róla dolgokat - mért végig pimaszul, miközben elsétált mellettem.
- Modell vagyok, nem kurva - szóltam oda.
- Előbb még modell se voltál - gondolkodott Greg.
- Beszóltál? - vontam fel a fél szemöldököm.
- Oké - csapta össze a kezeit Ben. - Hagyjuk a veszekedést. Ugye a fotózás lényege, hogy a lány, akinek még mindig nem mutatott be senki - nézett szúrósan Ben. - Egyedül megy egy buliba, de minden szem rá szegeződik, mert annyira szép. De mégis egyedül van, mert túlságosan fél megnyílni - vázolta fel, mire nekem gombóc jelent meg a torkomba. Nem is tudtam, hogy ez a téma, és... Olyan igaz volt rám. 
- Szóval mit adjak rá? - sóhajtott fel Tom.
- Fürdőruhát basszus - nyitotta fel a laptopját idegesen. - Mégis mit vennél fel egy buliba?
- Én inget és farmert - vont vállat Tom.
- Oké, akkor legyen rövid és fekete - forgatta meg a szemeit. - Ezt a tehetetlen társaságot - sóhajtotta.
Még egyszer hátrasandítottam, miközben Tom húzott maga után, miközben vadul magyarázott Bethnek és Lananak.
A fotózás alatt különösen felszabadult voltam. Segített ellazulni, megnevetettet és megkedveltem, még ha a nevét csak a fotózás végén tudtam meg, amikor odalépett hozzám.
- Fantasztikus voltál - mosolyodott el, és kezet nyújtott. - Bocs, hogy eddig nem mutatkoztam be, de mindenki a vérem szívja. Ben Hart.
- Emily Parker - mosolyogtam szégyenlősen, majd elengedtem a kezét. - Hallom te is új vagy erre.
- Miért ki új még? - nevetett fel halványan.
- Mondjuk én - vontam vállat.
- Szóval nem én vagyok az egyetlen akit mindenki csesztet? 
- Úgy látszik - nevettem el magam. - Nem iszunk egy kávét?

- Nagyon szeretlek - suttogta a fülembe.
- Én még jobban - szorítottam meg kissé erősebben mielőtt elengedtem.
Könnyes szemmel pislogtam rá, de nem engedtem kicsordulni. Addig nem amíg látja. A gombóc ott volt a torkomba, minden vágyam volt, hogy felszívódjon. De arra még várnom kellett.
Még fogta mindkét kezem. Még itt állt előttem. Még közelebb lépett egy lépést. Még nyomott egy puszit a homlokomra. Még néhány pillanatig ott tartotta az ajkait.
De már ellépett. Szájáról leolvastam valami elköszönés félét, de már nem értem. Már elsétált az ajtóhoz. Már visszaintett egy utolsót. Már átlépett az ajtón.
Már elment.

Fogalmam sincs, hogy mennyit állhattam még ott. Öt percig? Tíz percig? Fél órát? Csak üres tekintettel bámultam magam elé, és úgy éreztem, mintha a szívem egy részét kitépték volna, és már nem kaphatom vissza.
Arra eszméltem fel, hogy egy tizenhárom év körüli lány megjelent előttem.
- Emily Parker? - kérdezte félénken.
- Szia - mosolyogtam rá. Fekete haja körülbelül a válláig ért, frufruja belelógott az egyik csokibarna szemébe.
- Izé. Nem rajongód vagyok, vagyis nem utállak vagy ilyesmi - magyarázta zavartan. - Csak itt vagyok egy ideje és annyit láttam, hogy meredten nézed az ajtót és izé... Szóval jól vagy?
Ismét visszapillantottam az ajtóra, majd vissza a lányra. Keserűen elmosolyodtam és gondolkodtam, hogy hogyan magyarázhatnám el neki.
- Csak... Elment valaki aki nagyon közel áll hozzám - igazítottam meg kicsit a hajam.
- Szeretnél - kezdte, és egy picit elakadt. Biztató pillantást küldtem felé, de még mindig félénken folytatta. - Okáé, ez nagyon furcsa lesz, de... Nincs kedved mesélni róla? - hadarta el gyorsan. Picit elmosolyodtam, és nem tudtam, hogy mit feleljek.
- Mennyi érdeklődésed is időd van? - nevettem fel kissé.
- Sok - vont vállat.
- Akkor üljünk le - mosolyodtam el halványan, amit a lány szélesen viszonzott.
Helyet foglaltunk, és direkt egy másik padot választottam, mint ahol Bennel ültünk. Tudom, butaság, de így könnyebb volt.
- Megkérdezhetem, hogy hogy hívnak? - kérdeztem, mert így is furcsa lelkizni valakivel akit nem ismerek, pláne, ha még a nevét se tudom.
- Jessica. De inkább Jessie... - mondta. Ez a név üldöz engem.
- Az egyik... Az egyetlen - javítottam ki magam. - Barátnőmet is így hívják.
- Nem szeretem a nevemet - rázta meg a fejét.
- Szerintem szép - mosolyodtam rá.
- Akkor... Elmondod?
- Miért érdekel ez téged? - nevettem fel.
- Kíváncsi vagyok, hogy kiért vannak oda a lányok az osztályban - vont vállat.
- El is mondod nekik? - ijedtem meg kissé.
- Szóba se állok velük - fintorodott el. - Ribancok.
- És miért érdekel a ribancok véleménye?
- Mert azt hittem, hogy csak egy buta modell vagy - felelte. - Most vagy tényleg az vagy, és azért bámultad így azt azt ajtót, vagy azért, mert vannak érzéseid.
- Legalább őszinte vagy - illetődtem meg kissé. - Szóval megígéred, hogy nem meséled el senkinek?
- Cserkészbecsszó - bólintott.
Valamiért hittem a lánynak. Nem tudom, hogy miért. Talán azért mert rokonszenves volt, és közvetlen. Figyelt a világ dolgaira, így észrevette, hogy egy furcsa nőszemély milyen régóta bámul egy ajtót. Kíváncsi, érdekli, hogy mi történik körülötte.
- Bennek hívják - kezdtem bele. - Amikor elkezdtem modellkedni, ő volt az első barátom, és nagyon sokáig az egyetlen. Ő készítette az első fotósorozatomat és... Úgy éreztem, hogy egyedül ő az aki megért. Sokszor különböző munkabeosztásban dolgoztunk, de egyszer pont együtt végeztünk, és felajánlotta, hogy hazavisz. Kiderült, hogy a mellettem lévő házban lakik - nevettem fel, hisz ezt még mindig a sors iróniájának tartom. - Onnantól még többet lógtunk együtt, gyakran hétvégén is találkoztunk. Ha unatkoztunk csak átugrottunk a másikhoz. Megnéztünk egy filmet, vagy focimeccset néztünk. Mindketten Barcások vagyunk... Egyszóval alig néhány hónap alatt rájöttünk, hogy mennyi közös van bennünk és ő lett a legjobb barátom. Elválaszthatatlanokká váltunk, egészen a mai napig. Az a bizonyos ajtó választott el minket. Kissé úgy érzem, mintha... Mintha ezen az oldalon lenne London, a túloldalon New York. Átrohannék, futnék utána, keresném egészen addig amíg meg nem találom. De ez nem ilyen egyszerű. Ezen az ajtón túl egy hosszú folyosó van, a hosszú folyosó pedig a gépéhez kíséri majd, amivel New Yorkba megy. Tényleg, nem is említettem a lényeget. Ben új állást kapott, ezért el kell költöznie. A Victoria's Secretnél lesz fotós. Minden álma valóra válik. Egész nap csinos, általában fehérneműben pózoló lányok között lehet. Imádja a pezsgést, és Londont csak New York éri utol ebben. Szóval minden szép és jó. Csak mi szakadtunk el egymástól. Én itt vagyok, ő egy kontinenssel arrébb, és ez az egész olyan. Olyan üres. Mert nem akarom felfogni, hogy a hangját csak torzítva hallhatom, hogy csak egy képernyőn keresztül láthatom az arcát és.. És nem érezhetem többé az illatát.
- Örökre ment el? - ráncolta a szemöldökét.
- Nem, vissza fog jönni majd, ha lesz szabadsága meg ilyenek - feleltem. - A lakása is megvan még meg hasonlók.
- Akkor miért vagy ilyen szomorú? Vissza fog jönni.
- De ez olyan messze van - mondtam és az ujjaimmal kezdtem játszani, hogy eltereljem a gondolataimat a sírásról. Nem törhetek meg egy tizenhárom éves lány előtt.
- Mondok valamit ami talán segít - mondta, és észrevettem a felcsillanó barna szemeit. Illetve csak az egyiket, mert a másik helyett csak egy kiló hajat láttam. - Tudod, hogy én miért vagyok itt?
- M-m - ráztam meg a fejem némán.
- Az apukám katona és csak nagyon ritkán jön haza. De most egy egész hónapot itt lesz - mesélte lelkesen, nekem pedig azonnal lelkiismeret furdalásom lett, amiért egy ilyen kis dologtól ilyen szomorú lettem. - Mindig számolom a napokat, hogy mikor láthatom újra, és... Felülmúlhatatlan érzés. Még akkor is, ha a hangját nem tökéletesen hallom, még akkor is ha néha napján sikerül két-három percet szánnia arra, hogy Skype-on beszéljünk és lássa az arcomat. Mert szeretem, és kitartok mellette, egészen a végsőkig.
- Azt hiszem... Igazad van. Teljesen - mosolyodtam el.
- Persze, hogy igazam van - bólintott magabiztosan.
Igazából. Olyan furcsa, de pontosan tudom, hogy milyen érzés távol lenni egy szülőtől, még ha az én helyzetem kissé más is. Hihetetlen, mennyi erő van ebben a csöpp lányban, és milyen éretten viselkedik tizenéves kora ellenére.
- Egyébként... Ben a pasid nem?
Meglepett a kérdése, akárhányszor is hallottam már. Azért, mert ő csak abból ismerte meg Bent, amit én eddig elmondtam. Viszont azok akik eddig feltételezték már láttak minket együtt, tudták, hogy jóban vagyunk.
- Nem - nyeltem nagyot.
- Tényleg? Uppsz, ne haragudj - kért rögtön elnézést.
- Semmi - legyintettem egy hanyag mosollyal. Fogalma sincs, hogy már hányszor megkaptam ezt.
- De ahogy elmesélted... Tisztára úgy mondtad, mintha az lenne.
- Mondtam, hogy legjobb barátok lettünk.
- Én úgy értettem, hogy először csak barátok, aztán pedig... Szerelmek.
- Nem, legjobb barátok - mosolyogtam féloldalasan.
Néhány pillanatig csendben meredtünk magunk elé. Aztán Jessie felkapta a fejét.
- Juj, megjött anya! - csillantak fel újra a szemei. - Ott áll a nagymamám mellett. Azt hiszem mennem kell.
- Örülök, hogy beszélgettünk - mosolyodtam el.
- Én is - pattant fel mosolyogva. - Mégsem vagy buta modell.
- Ezt bóknak vettem - nevettem fel. - Vigyázz magadra Jessie! Nagy út van még előtted.
- Igyekszem - ígérte meg és elköszönve hátat fordított.
Figyeltem a kissé távolodó alakját, és elgondolkodtam. Hihetetlen klassz csaj, néhány év múlva a pasik imádni fogják. Van humora, kedves, könnyen kommunikál...
- Ó és Emily? - fordult hátra, hangját kissé megemelve.
- Igen?
- Lehet, hogy magadat át tudod verni, de engem nem sikerült - mondta.
Értetlenül néztem, de mire rá tudtam volna kérdezni már hátat fordított és alakja eltűnt a tömegben.
Annyira ismerős volt. Valahol már láttam. Biztos vagyok benne. Nem tudom, hogy beszéltünk-e. Nem rajongóm, szóval nem aláírást, vagy fényképet kért. Nem hiszem, hogy valakinek a rokona...
Úristen, hát persze!
Egyszer, gyalog mentem munkába, még ősz végén, és szokás szerint elsétáltam az iskola előtt. Ő volt az a lány. Aki a lépcsőn ülve olvasott és közben zenét hallgatott. Kizárt mindenkit, és csak arra figyelt, hogy neki mi a fontos.
Nos Jessie. Még mindig fogalmam sincs, hogy pontosan ki vagy, de egyet tudok. Ha okos döntéseket hozol, simán meghódíthatod ezt az egész világot. Nem tudom, hogy mikor, hogyan és mivel és miért. De egy nap, mindenki ismerni fog.