Thirtyone

Sziasztok! :) Most nincs különösebb hozzáfűzni valóm, hisz nemrég érkezett az előző. Már a Facebook-csoportban is írtam, de ide is kiírom, hogy most kicsit ide fektetem a hangsúlyt, mert ez a blog 35 fejezetes és az utolsó részekhez az összes figyelmemet csak ide szeretném irányítani. Remélem megértitek. :)
Jó olvasást! :)
xoxo, Kikiih <3

Még Ben hagyta itt

- Jó reggelt! - suttogta egy hang a fülembe, testemet pedig jóleső bizsergés járta át.
- Hány óra? - kérdeztem még mindig lehunyt szemekkel.
- Kilenc - felelte. - Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak már unatkoztam.
- Semmi baj - kezdtem el lassan pislogni és megjelent egy hamiskás mosoly az arcomon. - Megszoktam már, hogy ilyen önző vagy.
- Önző? - nevetett fel. - Azt hiszem tegnap este nem így gondoltad.
Belebokszoltam a vállába, ő pedig tovább nevetett. Kissé elnyújtóztam az ágyon, és próbáltam felfogni, hogy igen, reggel van, igen egy új nap kezdődik. Illetve már el is kezdődött...
- Mit mondtál, hány óra? - kerekedtek el a szemeim.
- Kilenc.
- Basszus - ültem fel. - El fogok késni! Nem hiszem el!
- Dolgozol ma? - ráncolta a homlokát.
- Nem, ma mondok fel - magyaráztam, miközben a szekrényéhez léptem. - Hihetetlen, hogy még onnan is elkések.
- Nyugi! Hívd fel a barátnődet, hogy toljátok el egy kicsit...
- Hol tárolod te az ingeket? - kérdeztem idegesen keresgélve Zayn szekrényében, nem is figyelve arra, hogy mit mond.
- Jobb oldal, felülről a második fiók.
- Megvan! - kiáltottam fel. - Melyiket vehetem el?
- Bármelyiket - vont vállat. - Kivéve azt! - mondta, ahogy kivettem egy piros-fekete kockás inget.
Megforgattam a szemeimet és kivettem helyett egy egyszerű feketét. Megragadtam a tegnapi fehérneműmet és nadrágomat.
- A tegnapi fehérneműdet akarod felvenni? - kérdezte, miközben én már a fürdőszobaajtóban voltam.
- Tudsz jobbat? - fordultam vissza.
- Talán - mondta és komótosan felkelt az ágyból és elindult a szekrénye felé.
Nem volt ilyenekre időm, úgyis tudtam, hogy azt akarja majd, hogy hordjam az ő boxerét. Az másik tény, hogy elfogadtam volna, mindegy.
- Ellopom a fogkefédet - közöltem.
- Már így is tele van a nyálammal a szád. Meg egyéb nedveimmel - mondta, cseppet sem szemérmesen, én pedig a tükörben láttam, ahogy fokozatosan egyre vörösebb az arcom.
- Barom - nevettem el magam, miközben kinyomtam a fogkrémet.
Miután ilyen alap dolgokkal kész lettem, mint a fogmosás, fésülködés, gyors mosakodás, Zayn is csatlakozott hozzám.
- Ez megfelel? - kérdezte. A kezére néztem, illetve a kezében tartott tárgyakra.
- Mindenhol ezt kerestem! - kaptam ki a kezéből a melltartóm. - Mit keres nálad? - vettem el a  hozzá tartozó alsó részt is.
- Itt hagytad - vont vállat.
- Bugyit még talán - mondtam, még mindig sokkos állapotban. Egyébként előfordult már, hogy Zayn alsónadrágjában mentem haza. - De melltartót biztos nem. Anélkül nem lépek ki utcára.
- Bugyi nélkül igen? - húzogatta szemtelenül a szemöldökét.
- Hülye - nevettem, és kezdtem felfogni. Zayn ellopta az egyik kedvenc fehérneműmet.
- Mond már ki - kérlelt.
- Mit? - értetlenkedtem.
- Tudod te - vigyorgott, mint egy rossz kamasz.
- Hogy a te alsónadrágodat hordtam? - ráncoltam a homlokom.
- Olyan jó ezt hallani - bólogatott. - Na meg elképzelni.
- Te beteg vagy - közöltem szemrebbenés nélkül. - A tudtom nélkül birtoklod a fehérneműmet, elképzelsz az alsónadrágodban...
- Nem kell elképzelni, most is az van rajtad - emlékeztetett. Lepillantottam, holott pontosan tudtam.
- Jó, de attól még elloptad a melltartóm és a bugyim! - vádoltam.
- Nem elloptam - próbált védekezni. - Valahogy... Hozzám került...
- Úgy, hogy megfújtad - magyaráztam meg.
- Én csak... - mivel nem tudott jobb kifogást inkább magához húzott és megcsókolt. Próbáltam ellenállni, de nehéz volt és egy idő után... Egy idő után már nem is akartam.
Miután elengedett átöltöztem, kimentem a nappaliba, ahol Zayn már felöltözve feküdt a kanapén. Ahogy meglátott elismerően végignézett rajtam. A tegnapi farmerom volt rajta, amibe beletűrtem a számomra legalább két számmal nagyobb inget.
- Tessék, ezt is megtarthatod - dobtam oda neki az előző napi bugyimat, amit megilletődve kapott el. Nem igazán számíthatott rá.
- Akkor, most mi van rajtad? - forgatta a kezei között az újonnan szerzett darabot. Válasz helyet csak féloldalasan elmosolyodtam. - Imádlak - nevetett fel halványan, felkelt és hozzám sétált. Tenyereit óvatosan a fenekemre helyezte és magához húzott. Lassan, ráérősen csókolt, így még én is elfelejtettem, hogy egyáltalán nincs erre időm.
- El tudnál dobni engem és Jessicát? - kérdeztem, eltolva magamtól.
- Természetesen - mondta, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Talán ha nagyon romantikus vagyok, tényleg annak is számítja.
- És... - húztam végig a mutatóujjam a mellkasán. - Nem tudom, hogy meddig tart ez a dolog, gondolom nem két perc. De utána szeretnék veled elmenni valahova...
- Hova? - kérdezte.
- Az egyenlőre titok, de nekem sokat jelentene, ha eljönnél velem - mondtam.
- Rendben - mosolyodott el és egy utolsó csókot nyomott az ajkaimra.
Gyorsan összeszedtem a táskámat, és amíg mentünk lefelé, tárcsáztam Jessicát.
- Szia, nagyon sajnálom, mindjárt ott vagyunk - hadartam el, ahogy felvette.
- Vagyunk? - Az egészből a többesszámot fogta fel.
- Zayn és én - magyaráztam vadul. - Sietünk ahogy tudunk.
- Zayn is jön felmondani?
- Ajj, nála aludtam - masszíroztam a halántékom, miközben vártam, hogy Zayn kinyissa a kocsit. - A lényeg, hogy mindjárt ott vagyunk és megmagyarázom.
- Ez érdekes lesz - nevetett fel.
És tényleg érdekes volt.
- Jé, ez ismerős - vigyorgott, amint beült a hátsó ülésre. - Egyszer már utaztunk így hármasba amikor... - csillapodott le a lelkesedése. - Amikor Eric ránk mászott.
- Cuki - bólintott Zayn.
- Jessicának gyorsabban jár a szája, mint az agya - legyintettem.
- Ems, nem vagy olyan helyzetben, hogy beszólhass. Pláne ebben az ingben.
- Nyertél - nevettem fel. - Izgulsz?
- Hogyne. A Burberry miatt.
- Most már végleges? - örültem meg a sikerének azonnal.
- Amint aláírjuk a felmondási papírt - vigyorgott.
- Gratulálok - mosolygott rá őszintén Zayn.
- Köszönöm. És Ems, veled mi lesz?
- Majd sodródom az árral - legyintettem. - Lesz ahogy lesz. Alig várom, hogy végleg otthagyjunk mindent.
- Azért van ami hiányozni fog - mondta. - Az öltözőm. Annyit szenvedtem, hogy azt a sok masnit felpakoljam a falra.
- Imádtam a jegeskávét - gondolkodtam el.
- Imádtam a pincért - merengett Jessica.
- Nehogy már meggondoljátok magatokat - nevetett Zayn.
- Kizárt - vágtam rá. - Le akarom zárni ezt a szakaszt. Egy életre.
- Akkor itt a lehetőség - mondta Zayn és a cég épülete már felettünk magasodott. - Túl sokan vannak, nem tudok parkolni, szálljatok ki gyorsan.
- Köszi Zayn, hogy elhoztál - csatolta ki Jessica a biztonsági övét.
- Semmiség - legyintett mosolyogva.
- Akkor hívlak - nyomtam búcsúzóul egy puszit a szájára.
Kettőt dudálva elhajtott, bár nem igazán tűnt fel a nagy hangzavarban, ami a forgalmas útszakasznak volt köszönhető. Csak annyit vettem észre, hogy Jessica sejtelmesen mosolyogva figyel.
- Mi az? - kérdeztem zavarban.
- Semmi - rázta meg a fejét. - Menjünk.
Arra számítottam, hogy már rég elterjedt a hír, és mindenki sorfalat fog nekünk állni, és szájtátva fognak utánunk nézni. E helyett, szinte úgy kellett lökdösnünk előlünk az embereket, akik csak akkor kértek bocsánatot, ha meglátták az arcunkat. Különben emberszámba se vettek volna.
Ismét megálltunk Phill irodája előtt, és Jessica bekopogott. A kissé duci, lenőtt vörös, nyakig érő hajú titkárnő nyitott ismét ajtót. Megigazította a szemüvegét, és a szokásos szöveget nyomta le.
- Kérem várjanak - és már csukta is volna be az ajtót.
- Nem - szólt élesen Jessica. - Most akarok beszélni Phill-el.
- Mr. Harris éppen elfoglalt - felelte a nő, aki mint egy fontos személy beosztottja, nem nagyon szokta meg az ellenállást.
- Igazán? - meresztett nagy szemeket. - Mondja meg, hogy én is az vagyok. Várnak a Burberry-nél.
Láttam az arcán a gondolkodást. Válasz nélkül becsukta az ajtót, és kissé hallottam a cipőjének vastag sarkának tompa kopogását. Alig fél percbe telt, hogy újra kinyíljon és beengedjen minket.
Phill igazán elfoglaltnak tűnt, az ablak előtt ácsorgott és Londont bámulta, egy csésze kávéval a kezében. Az asztalán egy halom papír hevert, gondolom azokkal kellett volna foglalatoskodnia.
Megfordult és kérdőn végignézett rajtunk. Szomorkásan elmosolyodott, és jelezte, hogy üljünk le. Leültünk.
- Burberry? - Csak ennyit kérdezett.
- Körülbelül egy hónapja kértek fel - bólintott Jessica.
- És te? - fordult felém.
- Én csak el akarok tűnni innen - vontam vállat hidegen.
- Tehát nem kaptál ajánlatot?
- Nem. De innen se kell.
- Végleges a döntésetek? - sóhajtott fel.
- Igen - vágtuk rá egyszerre.
- Tudjátok. Ha egyszer elvesztem a bizalmatokat, többé nem kerültök vissza. Esélyetek sincs visszakerülni ide - próbált megfenyegetni minket.
- Te veszted el a mi bizalmunkat? - nevettem fel. - Phill, mi megbíztunk benned. Nem kellett volna.
Csak szúrós szemmel, válasz nélkül átnyújtott nekünk két lapot.
- Töltsétek ki. Kell toll?
Megráztuk a fejünket és töltögetni kezdtünk. Phill megfordult a nagy főnöki székében, ismét a kezébe vette a kis csészéjét, és tovább fürkészte a várost. Vagy nagyon magával ragadta a ködös London és előhozta belőle a művészt, vagy csak nem bírt a szemünkbe nézni.
Szinte egyszerre érkeztünk el Jessicával az utolsó legfontosabb pontig. Az aláírás. Egymásra néztünk, és csak biztatásképp, egy apró mosollyal bólintottunk. Egyszerre firkantottuk le a nevünket a saját papírunkra.
- Khmm - köhintett Jessica. Phill megfordult a székében, megigazította a szemüvegét és átvette a papírokat,
- Utolsó lehetőség - nyomta be a golyóstollát.
- Írd már alá - nyögött fel Jessica.
Phill olyan indulatosan esett neki, hogy féltem kiszakad a papír és újra kell kezdeni. Szerencsére ez nem történt meg, és végérvényesen megszűnt a munkaviszonyunk a céggel, még jó néhány papír kitöltésével.
- Egy hetetek van kiüríteni az öltözőtöket - közölte.
- Rendben - bólintott Jessica.
- Mehettek.
Hihetetlen megkönnyebbülés volt kilépni Phill irodájának az ajtaján. Szinte fel is sikítottam volna, ha az ajtó előtt nem egy nem várt alak vár minket.
- Hát ti? - tágultak ki Eric barnás szemei.
- Megyünk is - vontam vállat.
- Hova? Alig kezdődött a műszakotok.
- Nem. Vége van. Az egésznek - mesélte Jessica.
- Mi? - értetlenkedett.
- Felmondtuk - forgattam a szemeimet.
Eric szemei kitágultak aztán az arca is elsápadt. Mivel több életjelet nem adott magáról inkább leléptünk.
- Megyek, összeszedek néhány dolgot az öltözőmből.
- Én is - mondtam. - Addig felhívom Zanyt. Mire ideér...
- Akkor eltudtok dobni? - rágta a száját.
- Persze - mosolyogtam. - Ez alap.
- Köszönöm - mosolyodott el hálásan.
Beléptem az öltözőmbe, és rájöttem, hogy hivatalosan már nem is az enyém. Körbejártam, felmértem. Különböző emlékképek, amik örökre itt maradnak. Amikor az első fotózásom után tíz percig vigyorogtam a tükörbe, amikor Bennel csak ültünk és beszélgettünk. Itt találkoztam először Zaynnel, bár igazából akkor még nem csíptük egymást.
Felhívtam Zaynt, aki rögtön mondta, hogy mindjárt indul.
És most kerítettem sort arra, hogy felhívjak valakit, akivel azóta nem beszéltem, hogy néhány napja elment.
Tárcsáztam, de nem vette fel. Hagytam neki üzenetet. Írtam SMS-t. Iszonyúan zavart, hogy nem reagál, pedig megígérte, hogy mindig elérhető lesz. Nem tudom, hogy hány SMS-t hagytam, de valahogy így nézhettek ki:

Ben! Hívtalak, nem vetted fel, fontos.
Hívj már fel!
Beeen! Kérlek vedd fel, nagyon el akarok valamit mondani.
Ben, ne szórakozz velem! Vedd már fel!
Muszáj elmondanom! Nem hiszem el, hogy nem vetted fel.
Jól van, akkor elmondom. Felmondtam. Vágod, felmondtam! Te pedig vedd már fel!

Nem vette fel. Lehet, hogy fotózása van. A Victoria's Secretnél van, nyilván nincs ideje ilyen hülyeségekre, mint amikor itt dolgozott. Ugye?
Még egyszer megpróbáltam hívni, és szinte megkönnyebbültem, ahogy a sípolás abbamaradt. Aztán a düh felforrt bennem, amikor a hangposta kapcsolt. Kinyomott!
Öt percig vártam egy "Bocs, majd visszahívlak" üzenetre, de nem jött. Ideges lettem, idő is volt, így az összeszedett dolgaimmal elindultam kifelé, ahol összefutottam Jessicával.
- Te a kanapét is elhozod? - ráncoltam a szemöldököm, ahogy megláttam Jessica háromszorosára dagadt farmerválltáskáját.
- Nem, ezek csak a masnijaim - legyintett.
- Az összes masnit letépkedted a falról? - kerekedtek el a szemeim. Jessica falán minimum harminc különböző színű és méretű színes szalag díszelgett.
Válasz helyet csak szétnyitotta a táskáját, ami jelenleg úgy nézett ki, mint egy cukorkagyár hányása. Inkább nem is kommentáltam.
A várt hatás, amit az elején vártam most teljesült. Az emberek susogtak és bámultak minket ahogy vonultunk kifelé. Aztán valaki felkiáltott a hátam mögül.
- Emily!
Elfordultam és láttam, hogy Phill siet utánunk. Kérdőn figyeltem ahogy kissé zihálva megérkezik, tömzsi alakjának köszönhetően.
- Igen? - vontam fel kérdőn a szemöldököm.
- Ezt elfelejtettem odaadni - nyomott a kezembe egy borítékot. - Még Ben hagyta itt.
- Ben? - lepődtem meg. - Miért nem nekem adta oda?
- Azt mondta nem akar róla beszélni - tárta szét a kezét. - Nem olvasok bele mások dolgaiba.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, és Phill viszonozta. Már indult is volna, de egyszerűen nem bírtam magamban tartani. - Phill?
- Tessék?
- Köszönöm. Köszönöm, hogy ott voltál abban a McDonald's-ban, hogy odaültél hozzám, hogy nem tűntél el a flegma stílusom miatt. Hogy bíztál bennem és elindítottál ezen a pályán. Nélküled sehol sem lennék.
- Én köszönöm neked - rázta meg a fejét. - Na gyere ide nagylány - nyitotta ölelésre a karjait, amit én nevetve elfogadtam.
Lehet, hogy Phill nem tett semmit amikor megerőszakoltak, nem bírt tenni ellenne semmit. De ezen kívül minden kisebb dologban segített, és ha ő nincs nincs karrierem. Nem ismerem meg Bent, Jessicát, Zaynt és a többieket.
Mosolyogva elköszöntem tőle, és a levelet a táskámba süllyesztettem. Majd ha hazaérek elolvasom.
Ahogy kiléptünk a hűvös Londoni levegőre két dolog ütötte ki a szemem. Az, hogy Zayn milyen dögös, és a Zayn mellett álló Niall.
- Kissé csúszik a program - kezdett rögtön magyarázkodásba. - Így nem tudunk eldobni, de Niall készségesen elvállata - bökött a barátjára.
- Jaj, igazán nem szükséges - jött zavarba rögtön Jessica. - Van két lábam, el tudok sétálni.
- Csak ezért jöttem ide, nehogy már itt hagyj - hallatszott Niall jellegzetes nevetése.
- Biztos? - harapta be a szája szélét, barna hajú barátnőm.
- Biztos - bólintott Niall és már ki is nyitotta az anyósülés ajtaját.
- Akkor sziasztok - mosolygott ránk és beszállt Niall kocsijába.
- Jessica táskája eddig nem vékonyabb volt? - gondolkodott Niall, miközben mi is beszálltunk.
- Hosszú történet - feleltem mosolyogva, már a kocsiban ülve. - Hova megyünk egyébként?
- Te találtál ki valamit - vágta rá.
- De akkor mi van elcsúszva? - utaltam az éppen elhajtó Niall-re és Jessicára.
- Ó semmi - mosolyodott el Zayn sejtelmesen. - Egyszerűen csak így tudta valahogy akaratán kívül randira vinni.
- Mi? - kerekedtek el a szemeim.
- Az alatt a néhány perc alatt, amikor a múltkor látta nagyon megtetszett neki. Aztán amikor most meghallotta, hogy őt fogom fuvarozni teljesen beizgult, de mondtam, hogy csak felvesszük, lerakjuk. Így jött a fantasztikus ötlete - magyarázta meg.
- Aha - feleltem kissé félve.
- Ne aggódj - mosolygott. - Niall nagyon rendes srác. Talán az egyik legrendesebb a bandából.
- Ja, feltűnt, hogy az nem te vagy - vigyorogtam rá.
- Ne szemtelenkedj - szólt rám nevetve, és kissé rácsapott a combomra, majd simogatva végighúzta az ujjait.
- Abbahagytam - vettem fel egy angyali mosolyt.
- Tudom, hogy úgyse - rázta meg a fejét én pedig kissé felnevettem. - Szóval, hova megyünk?
- Ú, vezethetek én? - kérdeztem csillogó szemekkel.
- Minek? - jelent meg az ijedtség az arcán.
- Mert én tudom, hogy hol van - mondtam.
- Ha elmondod, hogy hova kell menni én is tudni fogom - adott logikus magyarázatot.
- Jó, de az úgy nem az igazi - feleltem. - Ennyire nem bízol bennem?
- Nem arról van szó, hogy benned nem bízok - védte meg magát. - Csupán arról, hogy egy pasinak a kocsija...
- Intim szféra - forgattam a szemeimet. Ismerős szöveg.
- Olyasmi - bólintott. - Ez az az egy dolog amit mindig uralhat. Nem adja ki csak úgy a kezéből.
- Kéérlek - pislogtam nagyokat.
- Itt vannak az irataid? - sóhajtott.
- A táskámban - vágtam rá.
- Mutasd - Kissé furcsállva, de előszedtem a jogsimat és a kezébe nyomtam. Érdeklődve forgatta és nézegette. - Te most komolyan azt nézed, hogy nem járt-e le? - képedtem el.
- Dehogy - röhögött fel. - Csak a képedet akartam látni. De ez botrány, nem is gáz.
- Mit vársz egy modelltől? - vettem fel egy nemigazán szerény hangsúlyt.
- Jól van - sóhajtott fel. - Tessék - ejtette a kezembe a kulcsokat.
- Köszönöm - öleltem át szorosan és egy puszit nyomtam az arcára.
Gyorsan helyet cseréltünk (természetesen kiszálltunk a kocsiból) és izgatottan ültem be a vezetőülésre. Elfordítottam a kulcsot és elkezdtem kiparkolni.
- Vigyázz!
- Mire? - értetlenkedtem.
- Nehogy összetörd! - szólt aggódóan.
- Te jó ég - forgattam a szemeimet és szinte egy pillanat alatt kiálltam.
Jól ismertem ezt az útvonalat, így valamivel biztosabban vezettem Zayn kocsiját, amihez egyébként gyorsan hozzászoktam.
- Elárulod, hogy hova megyünk? - érdeklődött.
- Egy számomra fontos helyre. Illetve emberhez.
- Bemutatsz az első pasidnak? - tetettet meglepettséget.
- Hülye - nevettem fel.
- Csak okosan a kocsim vezetőülésén - szidott le.
- Ültél már valaha az anyósülésen? - nevettem.
- Igazából nem. Egész kényelmes - fészkelődött. - És hosszú az út?
- Negyed óra-húsz perc - feleltem.
- Jártál már ott? - kérdezte tovább.
- Igen -válaszoltam.
- Én is voltam már ott?
- Nem tudok róla.
- Gyakran jársz oda?
- Ahogy időm akad - bólintottam.
- Hova megyünk?
- Apámhoz a kórházba - mondtam ki, és abban a pillanatban a fejemre csaptam. - Gonosz vagy!
- Bevált taktika - vont vállat. - Várj - fagyott le egy pillanatra. - Az apádhoz megyünk?
- Ühüm - bólintottam.
- Én is? - nyelt nagyot.
- Nem, igazából arra gondoltam, hogy te majd megvársz a kocsiban, amíg én bent vagyok - mondtam cinikusan. - Persze, hogy te is.
- Biztos vagy benne? - kérdezte kissé idegenkedve.
- Igen - feleltem magabiztosan. - Nem akarsz jönni?
- De csak... Nem tudom, nem nagy lépés ez?
- Ezért nem akartam elmondani - nevettem fel, miközben bekanyarodtunk egy másik utcába. - Én ezt szeretném. Persze, ha te nem azt is elfogadom. Csak... Te vagy az első ember akinek úgy igazán kitálaltam az egészről. Vagyis... Ben az aki még tudja, de mindig inkább próbálta elterelni a gondolataimat, hogy néha kicsit kapcsoljak ki erről. Ritkán lehet vele lelkizni. Mindegy, a lényeg, hogy ez nekem sokat jelentene.
- Ha te szeretnéd akkor én is - eresztett el egy mosolyt.
Hihetetlen megkönnyebbülés járta át a testemet. Jól esett, hogy ott volt velem, hogy fogta a kezem ahogy a recepcióhoz sétáltunk, onnan pedig végig a kórház folyosóján. Megnyugtatott, hogy a közelemben van és nem hagyott egyedül.
Ahogy a jól ismert folyosón sétáltunk éreztem, hogy Zayn kissé jobban megszorítja a kezemet. Elmosolyodtam és ránéztem. Arckifejezése teljesen zavart volt, amitől én is elkomolyodtam.
- Mi az? - álltam meg egy pillanatra és a vállára helyeztem a kezemet.
- Mi van, ha nem leszek neki szimpatikus? - nyelt nagyot.
- Semmi - mondtam. - Azt se tudja, hogy én ki vagyok. Csak beszélgetünk vele, mint egy régi ismerőssel.
- Várj, a saját lányát nem ismeri fel? - sápadt le.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Néha megismer, tudja, hogy látott már valahol. Van, hogy egy nővérnek hisz, vagy ilyesmi. De azt mondják, hogy nem mondhatom el neki, mert még sokkot kapna. Az is félő, hogyha ő maga jön rá a felismerésre, de azt mondják, hogy az a jobbik eset, hisz akkor emlékszik...
- Kicsim - húzta el a száját és szorosan magához ölelt, miközben a hátamat simogatta.
- Semmi baj. Minden oké lesz... - hirtelen nem is tudtam, hogy kit akarok nyugtatni. Zayn-t, vagy magamat.
Eltolt magától, nyomott egy puszit a homlokomra, majd biztatóan rám mosolygott. A szobája ajtajához sétáltunk, ahol egy nővér épp az ebédet pakolta el.
- Jó napot! - köszöntem az ismerős hölgynek.
- Jó napot! - köszönt vissza mosolyogva.
- Bejöhetünk? - kérdeztem.
- Csak nyugodtan, én mindjárt megyek is.
- Köszönjük - bólintottunk szinte egyszerre és beljebb léptünk, a göndör hajú nő pedig távozott utánunk.
- Hello! - köszönt apa és egy gyengéd mosolyt vett fel. Szóval emlékezett, hogy megkértem tegezzük egymást.
- Jó napot! - köszönt Zayn az én köszöntésemmel egy időben.
- Ismerlek? - ráncolta gyengéden a homlokát, ahogy közelebb sétáltunk és ő közben végigmérte Zaynt.
- Még nem találkoztunk. Zayn Malik - nyújtott kezet.
- Richard Parker - szorította meg gyengéden a kezét.
- A szeretője vagy? - bökött gyengéden felém. Te jó isten, ez minden fiatal sráccal így beszél?
- Öhm - hökkent meg Zayn. - Olyasmi.
- A barátom - mondtam gyorsan, miközben intettem, hogy üljünk le. - Hogy vagy?
- Szokásosan - vont vállat és elkezdett mesélni a kezelésekről, hogy beszélgetett egy másik beteggel meg ilyenek.
- És ti mióta ismeritek egymást? - kérdezte, amint beleunt arról, hogy csak róla van szó.
- Néhány hónapja - gondolkodott el Zayn és megerősítésképpen rám nézett.
- És jól bánik veled? - vont kérdőre.
- A lehető legjobban - mosolyodtam el és zavartan lehajtottam a fejem.
- Ajánlom is - mondta keményen, de hallottam a jól ismert játékosságot a hangjából. - Meg ne halljam, hogy ártasz a lányomnak, különben...
HOGY MI?!