Thirtythree

Sziasztok! :) Egyszerűen nem tudok mit mondani. Köszönöm nektek ezt a hatalmas bizalmat amit tőletek kapok. Szinte napok, mint nap hozom az új részeket, de ti nemhogy megunnátok, még többet akartok. Fogalmatok sincs, hogy milyen sokat jelent nekem amikor írtok nekem pár sort, akár kommentben, akár a Facebook-csoportban, akár üzenetben. Nem tudom elégszer megköszönni.
Jó olvasást mindenkinek! :)
Lots Of Love, Kikiih <3

Megérné egy ilyen ember miatt maradni?

/Emily szemszöge/

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettem el a London Eye környékén. Rengeteg étterem sorakozott, én pedig leültem egy ilyen térdmagasságig érő faldarabra és egy percet eszegettem, de nem igazán akart fogyni.
Teljesen összerezzentem, amikor a hátam mögül meghallottam egy hangot.
- Szia! - ez a rövid szó is rendesen megijesztett a zsivaj ellenére is, és gyorsan a szívemhez kaptam. Megfordultam és szembenéztem a mögöttem álló zöld szempárral.
- Hát te? - kérdeztem meglepetten Harryt.
- Sejtettem, hogy itt vagy - ült le mellém.
- Mégis honnan? - tágult ki a szembogaram.
- Zayn totál kétségbeesetten jött haza és ki volt az élettől. És elmondta, hogy mi a helyzet.
- Eddig értem, de honnan tudtad, hogy itt leszek? - firtattam tovább.
- Ismerlek - vont vállat. - Meg mondtad, hogy gyakran jársz ide, reméltem, hogy ez rosszabb napjaidon is így van.
- Kérsz perecet? - nyújtottam felé, a kissé megcsipegetett ételt. Túlságosan kínosnak éreztem, hogy valaki így ismer.
- Köszi - tört le egy kis darabot. - Szóvak, mit akarsz tenni?
- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem. - Vágyok az új dolgokra, a kihívásokra. De nem akarok itt hagyni mindent.
- Mennyi idő múlva kell visszajelezni? - kérdezte.
- Illik minél hamarabb - nevettem fel kissé, és bedobtam a számba egy kis darabot.
- Elmondhatom a véleményemet? De csak ha megígéred, hogy nem fog befolyásolni.
- Akkor mi értelme elmondani? - értetlenkedtem.
- Igaz - bólintott mosolyogva. Néhány másodpercet várt, majd belekezdett. - Szerintem nem sok értelme van maradni. Elsétálnál minden nap az épület előtt, ahova olyan rémes emlékek kötődnek? Akármennyire is erőlködsz, itt mindig nehéz lesz. Persze, vannak jó dolgok, de a munkáddal kapcsolatban London mindig okozna egy kis kételyt. De gondolj bele. Párizs. Imádod. Nézz a csizmádra. Chanel. Imádod. Mi rossz lehet benne? Lehet, hogy Zaynt itt kell hagynod, de a távkapcsolat is megoldás. Mindketten szupersztárok vagytok, csak ki tudtok fizetni egy-egy repülőjegyet. És ha Zayn nem támogat ebben akkor egy idióta. Mert mélyen legbelül biztosan álmodtál már erről. Itt a lehetőség, miért gondolkodsz?
- Mert... Mert ha elmegyek... Én nem...
- Te nem? - próbálta kiszedni belőlem.
- Nem bírnék Zaynnel maradni - nyögtem ki.
- Miért? - értetlenkedett, most ő.
- Belegondoltál, hogy jöttünk össze? Megcsalta a barátnőjét, amíg ő távol volt. Két hétig. Én nem két hétre mennék el... - hajtottam le a fejem.
- Ezek szerint Zayn a fő oka annak, hogy maradni akarsz - rakta össze a puzzle darabkáit.
- Igen - bólintottam.
- Azért, mert nem tudnál megbízni benne...
- Igen - hunytam le a szemem, és még kimondani is fájt.
- Ér valamit egy kapcsolat bizalom nélkül? - tette fel a kérdést, ami olyan volt, mintha egy kést döftek volna a szívembe és háromszor megforgatták volna.
- Nem sokat - ráztam meg a fejem és erősen becsuktam a szemeimet, nehogy sírni kezdjek.
- Ems - simította meg a hátamat óvatosan. - Az én véleményem nem jelent semmit. Egyszerűen csak gondolt át. Mérlegeld a dolgokat és tudom, hogy bárhogy is döntesz, az lesz a legjobb.
- És ha mégsem? - pislogtam rá.
- Nézz magadra. Nézd milyen fiatal vagy. Még mennyi év áll előtted. Ez most egy nagy mérföldkő lesz, ha úgy döntesz. Ha nem akkor várj a következőre, és az lesz a jó. Bárhogy döntesz, úgy kell döntened.
- Köszönöm Harry - öleltem át gyengéden.
- Nem kell - rázta meg a fejét, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére

Rengeteg álmatlan éjszakába tellett. Rengeteg egyedül, és rengeteg fontos emberrel töltött órába tellett. Mint egy zombi mászkáltam a lakásban, néha megettem egy tál müzlit, vagy egy almát, ittam egy narancslevet, de egyéb életjelet nem nagyon mutattam.
Választanom kellett. Harry szavai segítettek egy másik szemszögből látni a dolgokat, és bár mondhatnám, hogy megkönnyítette a dolgomat, de nem. Ugyanolyan nehéz volt.
Jessica ahogy megtudta először lesápadt. Aztán újra rákérdezett, majd amikor megbizonyosodott róla ugrálni és sikítozni kezdett. Kissé megijesztett, hisz nem láttam még ilyen boldognak, de jót nevettem rajta. Egészen addig amíg meg nem kérdezte, hogy én miért nem örülök. Elmeséltem neki a kétségeimet és láttam, hogy kezdi megérteni, így ő is ugyanolyan szintre került mint én. A teljes tudatlanság szintjére.
Dylan őszinte ember, így ő konkrétan elmondta, hogy biztosan elfogadná, az én helyemben. Ez egy kihívás, új kalandok stb. Meg az időjárás is jobb, valamint ehetek fura francia kaját. Mondtam, hogy ez mind szép és jó, de amikor megkérdeztem, ha neki ott lenne ugyanígy Ashley, akkor elmenne-e. Itt belefojtottam a szót.
Ashley azt mondta, hogy ő olyan típusú ember, aki nagyon kötődik Londonhoz, és ha ő modell lenne nem akarna elszakadni innen. De mivel ő tőle távol áll a modellkedés, így nem tud reális választ adni, ezért inkább nem is akart befolyásolni.
Mivel ilyen vegyes véleményeket kaptam rájöttem, hogy ki az akinek a véleménye mindig mások felett állt. Akivel mindig őszinte voltam, és aki mindig tudja, hogy melyik a helyes út.
Csizmám sarka halkan kopogott a kórház folyosóján és idegesen fogdostam a kezemben a már rongyosra szorongatott borítékot. Bekopogtam, majd benéztem. Ahogy észrevett kedvesen rám mosolygott és intett, hogy menjek beljebb.
Még mindig nem fogtam fel, hogy emlékszik. Karácsonykor is itt voltunk vele és egyszerűen hihetetlennek éreztem, hogy végre vele tölthetem az ünnepeket. A boldogság az arcán pedig a világ legszebb ajándéka volt.
- Szia - nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig gyengéden megfogta a kezem.
- Hogy vagy? - érdeklődött.
- Nos... vegyesen - húztam el a számat. - Te?
- Úgyis tudod, a szokásos - mosolyodott el. - Na mesélj, mi a baj.
- Emlékszel amikor meséltem, hogy elkezdtem modellkedni? - érdeklődtem.
- Persze.
- És arra is, hogy felmondtam? - bólintott. - Nos, alig jelentettük be a felmondásomat, amikor érkezett egy ajánlat. A Chanel-től.
- Chanel? - lepődött meg. - Az a kedvenc márkád, mindig onnan kellett vásárolni szülinapodra.
- Igen - nevettem fel kissé.
- Akkor mi a probléma? - értetlenkedett.
- Az, hogy ez az állás Párizsban van - mondtam ki, és arcán láttam a meglepődést, ahogyan az arccsontja kissé megfeszült. - És én - kezdtem bele a folytatásba. - Nem tudom, hogy el akarok-e menni vagy sem. Hisz ez egy isteni ajánlat, de itt van az egész életem. Itt vagy te, Ashleyék, a barátaim, Te...
- Remélem tudod, hogy mindenki a legjobbat akarja neked - szólt óvatosan.
- Persze. Csak én sem tudom, hogy mi a legjobb - magyaráztam.
- Ashley kissé félénk az ilyen döntésekben, szóval gondolom Dylan mondott konkrétabb választ... - Hihetetlen, hogy mennyire képben van.
- Így történt - bólintottam.
- És, mit mondott? - kérdezte meg, holott biztos voltam benne, hogy tudja a választ.
- Ő elvállalná.
- Mert ez lenne a legjobb - adta meg a választ. - Kinek mondtad még el?
- Egy modell barátnőmnek, Zaynek - soroltam fel.
- A barátnőd, hogyan reagált? - faggatott tovább.
- Ugrálni kezdett örömében - feleltem.
- Látod, ő már annak örült, hogy te oda kerülhetsz - mutatott rá. - Akkor te miért nem örülsz ennek ugyanígy?
- Mert... - kerestem a megfelelő választ, de nem találtam.
- Mert már csak egyetlen ember van, aki valószínűleg nem örült neki ennyire.
- Zayn? - nyeltem nagyot, mire bólintott.
- Mit szólt?
- Igazából... Nem sokat. Sőt semmit. Csak lesokkolódva ült a kanapén és nézett maga elé - emlékeztem vissza. - Azóta nem is beszéltünk nagyon. Vagyis erről nem, mert azt mondta, hogy nem akar beleavatkozni a döntésembe.
- Tegyük fel, hogy nem Zayn a barátod, hanem csak egy fantom.
- Egy fantommal járok? - ráncoltam a szemöldököm.
- Csak képletesen - forgatta a szemeit mosolyogva, majd visszakomolyodott. - A te képzeletbeli tökéletes párod, hogyan reagált volna?
- Nem tudom - ráztam meg a fejem. Féltem bevallani.
- Tudom, hogy tudod. - Túl jól ismer.
- Örült volna a sikeremnek és támogatna... - kezdtem el a cipőm orrát nézegetni.
- Tegyük fel, hogy elmész - feltételezte. - Hogyan gondolnál Zaynre?
- Mármint?
- Ajj, megbíznál benne? Elképzelnéd egy másik nővel? Kétségbeesnél, ha nem venné fel a telefont? - tette fel sorra egymás után a kérdéseit.
- Azt hiszem... - Aj, miért akarok hazudni a saját apámnak? - Biztos, hogy csak ilyenek járnának a fejemben.
- Megérné egy ilyen ember miatt maradni?
- Nem - mondtam ki.
Mindenki bízik bennem. Mindenki azt akarja, hogy a legjobb legyen nekem. És nekem a legjobb az most bárhol van, csak nem Londonban. Ashley és Dylan támogat. Jessica támogat. Apa támogat. Harry támogat.
Zayn... Fogalmam sincs.
- Elmegyek Párizsba - határoztam el magam. Végleg.

Zayn-nel szerveztem egy találkozót. Úgy döntöttem, hogy mindenképp olyan helyen kéne szakítani, hogy könnyebb legyen az elválás. Így egyikünk otthona se jöhetett szóba. Mivel egy Starbucksban túlságosan is elcsépelt lett volna, így azt nem akartam. Egy parkba nem akartam menni, mert Harryvel is ott szakítottunk. Végül annyit variáltam, hogy egyszerűen csak sétálni hívtam.
Úgy negyed órával előbb értem oda idegességemben, bár ez még mindig jobb, mintha késtem volna. A lábammal dobogtam, a körmömet rágcsáltam és fél percenként ellenőriztem a telefonomon az órát.

Aztán megjelent.
- Szia - mosolygott szélesen, ahogy meglátott.
- Hello - viszonoztam, majd hagytam, hogy megcsókoljon. Aztán keserű érzés fogott el, ahogy rájöttem, hogy valószínűleg ez az utolsó csókunk. Nagyon rosszul éreztem magam tőle, így inkább eltoltam magamtól. - Hogy vagy? - próbáltam nem feltűnővé tenni a tettem.
- Megvagyok - vont vállat mosolyogva. - Merre induljunk?
- Előre - vontam vállat, ő pedig halványan felnevetett.
Karját körbefonta a derekamon, ujjai kissé jobban belenyomódtak a kabátomba. Mintha minden tökéletes lenne körülöttünk, közben nagyon nem. Hogy tudok együtt lenni valakivel akiben nem bízok meg? Akivel rémálmaim vannak, hogy megcsal? Miért nem tudom szeretni annyira, hogy bízzak benne?
Néhány felszínes témát súroltunk, szinte nem is emlékszek a válaszaimra, mert csak azon tudtam agyalni, hogy miképp tálalom neki a dolgokat.
- Zayn? - szóltam gyorsan, mielőtt újabb témába fogtunk volna.
- Éhes vagyok - mondta, ahogy kiszúrt egy szendvicsest. - Kérsz egy szendvicset?
- Persze - sóhajtottam fel.
Bent szokásos nyüzsgés fogadott. Ezek a szendvicsesek olyanok, mint a kisebb szupermarketek, annyi különbséggel, hogy csak ételt vásárolhatsz. Egy mozzarellás-paradicsomos szendvicset ettem, Zayn pedig csirkéset.
Volt egy kisebb rész, ahova le lehetett ülni, és mi ki is használtuk ezt a helyzetet, mert rendesen átfagytunk.
- Ezek a legjobb kaják - mondtam, ahogy beleharaptam a friss szendvicsembe. Talán ezek voltak a kedvenc helyeim Londonban.
- Van benne valami - harapott bele. - De egy idő után nem unalmas?
- Nem tudom, én imádom - vontam meg a vállam, miután lenyeltem a falatot.
Egy kissé kínos csend lépett közénk. Már szinte kikívánkozott belőlem a dolog, de egyben nagyon féltem. Kinyitottam a szám, de aztán becsuktam. Inkább ittam egy korty diétás kólát, haraptam egyet és utána akartam beszélni. De megint nem jött ki hang a torkomon.
- Szeretnél valamit mondani? - nézett furcsán Zayn, miután ismét a kólám után nyúltam.
Körbenéztem. Pont elment mellőlünk egy pasi, aki fültanúja lehetne a beszélgetésünknek. Mindenki más ki-be járkál. Tulajdonképpen ketten voltunk abban a kis részben.
- Én... - kezdtem zavartan. - Úgy döntöttem, hogy elfogadom azt a munkát Párizsban.
- Tényleg? - lepődött meg, majd néhány másodperc fáziskéséssel elmosolyodott. - Ez... Fantasztikus...
- Az - mosolyodtam el halványan.
- Mikor mész? - nyelt egy nagyot.
- Nos... Az ottani vezetőség nagyon szimpatikus és nagyon segítőkészek. Már beszéltem telefonon az új ügynökömmel. Cherylnek hívják. Rögtön küldött e-mailben egy csomó bérelhető és megvehető lakást, és tippeket is adott, hogy milyen környékre költözzek. Már kettőt is kinéztem, még vacillálok.
- Remek - bólintott még mindig mosolyogva és harapott egyet a háromszög alakú kenyérbe. Tudtam, hogy nem volt őszinte az a mosoly.
- Nem is örülsz... - jegyeztem meg halkan.
- De örülök! - védekezett rögtön. - Vagyis... Igazából félig. Mert... Hisz mégiscsak elmész, Párizs pedig messze van. Nagyon messze.
- Tudom - sóhajtottam.
Kissé nézegettem a magam elé helyezett fél szendvicset, amiből kiesett egy paradicsom. Vajon én is így fogok kinézni, ha elmegyek Londoból? Egy szeletke paradicsom leszek egy új helyen. Nem ismerek senkit, minden olyan üres, holott ez előtt minden olyan stabil volt, mint egy szendvics?
A paradicsomot már semmi nem köti a szendvicshez. Önálló életet él, ha megeszik, akkor már nem a szendvics tartozéka, hanem valami más. Visszakerülhet még a szendvicse, de az nem lesz pontosan olyan, mint azelőtt. De talán furcsa lenne, ha kötné hozzá valami, mondjuk egy darabka bazsalikom. Úgy a paradicsom nem lenne annyira szabad, mert mindig ott lenne benne a félsz, hogy az a bazsalikom egyszer csak elengedné a kezét, holott ő hozzászokott, hogy bármikor visszamehet hozzá.
Komolyan magamat egy paradicsomhoz, Zayn-t pedig egy bazsalikomhoz hasonlítom? Azt hiszem kezdek megőrülni.
Viszont a paradicsomnak igaza van. Ha eltávozik a szendvicsből, akkor egyedül kell lennie.
- Ezt nem folytathatjuk tovább - néztem fel a szendvicsemből.
- Mi? - pislantott néhányat. Azt hiszem ő is elbambult. - Mit?
- A kapcsolatunkat - válaszoltam. Zayn kissé meghökkent, és nyelt egy nagyott.
- Miért nem? - Elkezdhettem volna magyarázni a paradicsomról és a bazsalikomról, meg arról, hogy London egy szendvics. De akkor nem csalódna bennem, hanem még bolondnak is nézne. Inkább azt mondtam el neki, ami a legjobban nyomasztott.
- Kételkednék a bizalomban. Mindkettőnk irányából - vallottam be.
- Még mindig nem értem - könyökölt fél kézzel az asztalra.
- Csak gondold végig a kapcsolatunkat - próbáltam érthetően elmagyarázni. - Te megcsaltad a barátnődet, amíg Amerikában volt. Én megcsaltam a majdnembarátomat, amíg a másik szobában volt. Csupán azért mert részegek voltunk. Most képzeld el, hogy két külön országban vagyunk, mindkettőben tobzódnak a fiatalok. Szerintem egyértelmű, hogy nem menne. És ne mond, hogy benned sose merült fel kétely bennem.
- Igazából nem - pöckölt arrébb egy morzsát. - Ahogy mondtad, neked Hazz akkor a 'majdnembarátod' volt. Az egész nem volt komoly, és tudtam, hogy csak azért tetted. Én pedig úgy érzem, hogy megkomolyodtam melletted.
- Mellettem mindent lehet, csak megkomolyodni nem - nevettem fel halványan, majd ismét visszaváltottam az előző stílusba. - De... Én nem érzem elég erősnek ezt a... szerelmet? Vagy te igen?
- Nem tudom - rázta meg a fejét. - Biztos, hogy nem lenne könnyű.
- De akarnál küzdeni érte? - kérdeztem, ő pedig válasz helyett csak elhajtotta a fejét. - Zayn, nehogy már velem ne legyél őszinte.
- Egy idő után már biztosan feladnám - vallotta be lehajtott fejjel.
- Szóval... Szakítunk? - Hihetetlen, hogy mennyire fáj kimondani.
- Szakítunk - nézett Zayn keserűen a szemembe, mire a gombóc ismét megjelent a torkomba és a tekintetem kissé fátyolos lett.
Nem tudom, hogy mennyit ültünk ott, üres tekintettel, feldolgozva a dolgokat. Csak azt vettem észre, hogy a paradicsom összeaszalódott, a szendvics kiszáradt. Már biztos voltam benne, hogy nem eszem meg, és nem a kinézete miatt, hanem azért mert akkorának éreztem a gyomromat, mint egy csibéé.
Talán a legkeserűbb rész akkor érkezett el, amikor már a szendvicsesen kívül, a hideg Londoni utcában búcsúzkodni kezdtünk. Örökre.
- Vigyázz magadra! - kérleltem. - És... Azért ha meglátsz egy Chanel kirakatott jussak eszedbe. Csak néha. És ha esetleg Párizsban járnál...
- Te leszel az első akit megkeresek - mosolygott rám. - Akármi is legyen.
Könnyek gyűltek a szemebe, és kénytelen voltam elhajtani a fejem, nehogy észrevegye. Csakhogy túl jól ismer.
- Jaj, Ems - húzott magához. - Tudod, hogy sosem felejtelek el. Nem pont úgy alakult ahogy terveztük, de egy biztos. Felejthetetlen volt - simogatta a hátam ölelés közben.
Kicsit közelebb húztam magamhoz, mert valami hiányzott. Nem tudom, hogy mi, de amikor legutóbb búcsúztam akkor...
Még sose figyeltem meg az illatát. Amikor Ben-t öleltem minden egyes alkalommal érezni akartam az illatát, de Zayn-nél ez valahogy kimaradt. Nála inkább a vágy uralkodott és nem az érzelmek.
Beszívtam az illatát, de nem éreztem azt. Nem volt bennem semmiféle bódultság, nem éreztem egyetlen egyszer sem, mintha kissé felemelkednék a földről.
Elengedett. És én nem éreztem hiányt vagy ürességet. Csak annyit, hogy elengedett.
- Szia Zayn - sóhajtottam.
- Szia Emily - bólintott mosolyogva.
Mindketten hátráltunk néhány lépést, még egymást nézve. Aztán egyre többet forgolódtunk hátra, végül pedig teljesen hátat fordítottunk a másiknak. Még párszor visszanéztünk, de egyre kevesebbszer találtuk meg a másik pillantását. Végül már nem is kerestük. Csak az előttünk álló, új útra néztünk. Képletesen és gyakorlatilag is.
Talán ha nem megyek el, akkor együtt maradunk. Talán, ha nem lépek ki, együtt maradunk. Talán, ha nem kétesek az érzelmeim együtt maradunk. Talán, ha ellenkezik együtt maradunk. Talán, ha nem lenne túl sok a "ha" együtt maradunk.