Thirtytwo

Sziasztok! :) Mint látjátok kissé begyorsultam a részekkel, így máris itt van az új. :) Kissé keserédesen írom ezeket a részeket, hiszen nagyon közel áll hozzám ez a blog.
Valamint ma felkerült - valószínűleg - az utolsó dizájn. Én személy szerint imádom, a fejléc pedig valami tökéletes lett, ismét egy varázslatos alkotás Petrától. <33
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész. :)
Love everyone.
Kikiih <3

Már megint rendeltél valamit a Chanel-től?

Még akkor sem tértem észhez a sokkból, amikor Zayn kirakott és már beléptem a lakásba. Magyarázatot se nagyon kaptam, mert szinte pont akkor lépett be a nővér, hogy mennünk kell, mert lejárt a látogatási idő és vizit lesz. Akárhogy könyörögtem nem engedett tovább maradni, így egyedül maradtam a kérdéseimmel.
- Mi történt Füles? - kérdezte Dylan, aki mellett Ashley ült a kanapén, ölében a kislányukkal.
- Nem tudom - feleltem és leültem a fotelbe.
- Pedig tiszta fehér vagy. Mint egy hóember - gondolkodott.
- Ma voltam bent apánál - meséltem, mire ezek ketten sokat sejtően elmosolyodtak és egymásra néztek. - Ti tudtátok?!
- Két napja voltunk bent - kezdte Ash. - Vittük a picit is, az orvosok szerint talán ez segíthetett. Nem tudom, a lényeg, hogy emlékszik, habár még mindig nem stabil az állapota.
- Mi? Miért nem mon... Miért nem mondtátok el? - dadogtam.
- Azt akartuk, hogy te is átéld - vont vállat. - Azért nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rád.
- Apám felismert - suttogtam hitetlenkedve.
Ezek szerint nem volt hiába. Van még remény. Több, mint két évet kellett várni, de sikerült. El se hiszem.
Olyannyira, hogy hirtelen sírni kezdtem. Nem fájt semmim. Megkönnyebbültem. Minden feszültség, minden stressz, minden aggodalom eltűnt a szervezetemből.
- Ne sírj Ems - nevetett fel kedvesen David és odalépett hozzám és leült a fotel karfájára és simogatni kezdett. - Most már minden jó lesz.
- Tudom - néztem fel könnyes szemmel. - El se hiszem.
És akkor belém jött a felismerés. Ők nem is tudnak a tervemről. És arról se, hogy végre is hajtottam. Vagyis nem tudták, hogy Ashley munkanélküli húgával élnek egy fedél alatt.
- Egyébként felmondtam - közöltem, úgy mintha csak azt mondtam volna, hogy szemerkél az eső.
- Mi van?! - kerekedett el mindkettőjük szeme.
- Felmondtam - ismételtem.
- Otthagyod a modellkedést? - esett le elsőként Dylannek.
- Dehogy is. - Miért hiszi mindenki, hogy nem akarok modellkedni? - Csak a céget.
- Miért? - kérdezte Ashley.
- Elegem lett - feleltem. - Jessicával együtt találtuk ki. Nem akarom, hogy többet molesztáljanak stb. Majd találok másik munkát.
Beletelt egy kis időbe, mire felfogták, hogy bizony, Emily felmondott. Először azt hittem, hogy mérgesek lesznek, de pont ellenkezőleg.
- Azt hiszem ezért hozok egy nagy adag tiramisut. Ashley még nem ihat, de kettőnknek még pezsgőt is - tápászkodott fel Dylan.
- Ennyire? - nevettem fel.
- Életed legjobb döntését meg kell ünnepelni - tárta szét a karját.
Azt hiszem minden a legjobb úton halad. Már csak egy valaki hiányzott, de ő nagyon. Előszedtem a telefonomat és a fülemhez emeltem. Kicsöng...Kicsöng...
Megint nem veszi fel. Üzenetet sem hagyott. Egy SMS-re sem méltat. Se Facebook, se Twitter.
Hívtam újra. Ismét nem veszi fel.
Mire harmadszorra hívnám már ki van kapcsolva a telefonja.
Teljesen kiborultam és idegességemben levágtam a földre az iPhone-omat. Miért nem képes visszahívni? Üzenetet hagyni? Mit tettem amiért így berágott rám?!

Teltek a napok, teltek hónapok. Túl a karácsonyon és a szilveszteren a dolgok kezdtek szokványossá válni. Talán az első különleges kihívás az volt, amikor Ashley és Dylan elmentek, kicsit kettesben tölteni az időt egy étteremben, és én vigyáztam Elizabethre. Zayn társaságában.
- Tündéri ez a kis csaj - vigyorgott Zayn folyamatosan, miközben a kezében volt.
- Én vagyok a nagynénje - vontam meg a vállam. - Vigyázz, lenyálaz - mondtam gyorsan és egy kis kendővel odaléptem, hogy letöröljem.
- Nem gáz. Szeretem ha a csajok összenyálaznak - nevetett.
- Bolond - ráztam meg a fejem. - Ne perverzkedj egy kisbaba előtt.
- Alig pár hónapos. Nem is érti.
- Akkor is - tártam szét a karom. - Bőven ráér még ezekre.
- Emily nagynéni leszidott - nézett elhúzott szájjal a kicsi Lizára. - Most szégyellnem kéne magam?
- Igen - szóltam közbe.
- Éppen beszélgetünk - nézett rám szúrósan.
Csak legyintve otthagytam őket és kimentem a konyhába. Elvettem a hűtőből a tejes cumit és felmelegítettem. Miután ezzel is megvoltam, és kellő hőmérsékletű lett, visszamentem a nappaliba, ahol Zayn a fotelban ülve játszott Elizabeth-el.
- Hoztam kaját - mondtam és közben belegondoltam, hogy a nővérem melleiből folyó izé mennyire számít kajának. - Átadod?
- Olyan jól leültünk - nézett szomorúan.
- Akkor engedj oda - mondtam és befészkelődtem az ölébe. Mosolyogva a kezeimbe adta a kicsit, akit óvatosan elkezdtem cumiztatni.
- Ez rendes tej, vagy anyatej? - kérdezte érdeklődve.
- Anyatej.
- Fúj.
- Miért fúj? - értetlenkedtem. - Ez teljesen természetes.
- Persze, amíg a melledből eszik a baba. De ez körülbelül olyan, mintha megfejnéd magad...
- Neked nem kell gyereket szülni, nem kell megfejni magad, szóval jól jártál - nyugtattam meg.
- Oké, de azért mégis csak - folytatta.
- Nézz már rá! - mondtam miközben mosolyogva figyeltem Elizabeth-et. - Egy ilyen kislányért szerintem simán megéri.
- Van benne valami - mondta és az állát a vállamra támasztva figyelte tovább.
Miután Elizabeth jól lakott, ismét visszakerült Zayn-hez, akit különösen csípett. Tipikus nő. Először Ben, aztán Zayn. Remélem a következő már a saját pasija lesz.
- Kérlek ne dobáld, még lehány - figyelmeztettem.
- Nem szoktam gyerekeket dobálni.
- Érted, hogy értem - forgattam a szemeimet.
- Persze - hallottam a mosolygós hangját, mielőtt beléptem volna a konyhába, hogy elmossam a cumit.
Ahogy visszamentem nem meglepő látvány fogadott. Eliza lehányta Zaynt. Szinte felnevettem és átvettem tőle a kicsit, aki elég kétségbeesett arcot vágott, már amennyire egy három hónapos baba kétségbeesett tud lenni. Letöröltem az arcát és nyugtatni kezdtem, mikor észrevettem, hogy Zayn arca legalább olyan kétségbeesett.
- Tiszta babahányás a pólóm - közölte, mintha nem látnám.
- Az - bólintottam, és nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Most mit csináljak? - tárta szét a karját.
- Gyere velem - esett le a dolog, majd Elizával a karomban indultam el a szobám felé, Zayn pedig árnyékként követett.
Kihúztam a komódom egy pólós fiókját és kotorászni kezdtem benne. Végül a kezembe akadt Zayn egyik fehér pólója és egy inge.
- És még te voltál kiborulva amiért lenyúltam néhány melltartód...
- De ezek nem perverz dolgok - vontam vállat. - Különben is csak ennyi volt itt.
- Na persze, boxerem nincs nálad? - vonta fel a szemöldökét.
- Akad - nyeltem nagyot.
- Na mutasd - vigyorgott.
Kihúztam a fehérneműs fiókot, Zayn pedig kaján arckifejezéssel kutatni kezdett, és kifejezetten élvezte a melltartók és különböző szabású bugyik közötti kutakodást.
- Csak ennyi? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, amint visszavett két alsónadrágot.
- Én nem vagyok olyan perverz mint te - magyaráztam, még mindig ringatva a kicsit a karomban. Aztán valami meleget éreztem a pelusánál. - Ajajj.
- Mi az? - ijedt meg.
- Öltözz át, én addig megnézem a pelusát - mondtam.
Visszamentem és kiterítettem az asztalra a lepedőt, amin cserélni szoktuk a pelenkáját. Egyszer-kétszer már csináltam, de korántsem nevezném magamat profinak.
Lefektettem a picit és kibontottam a pelenkát, amiben bizony ott volt a barna. Egy ekkora gyerekből, hogy jön ki ekkora adag? Mindegy.
Előszedtem egy tiszta pelenkát, de mielőtt felraktam volna eltávolítottam a használtat babapopsitörlő kendővel megtisztítottam és beszórtam hintőporral, pont amikor Zayn visszaért.
- Miért sózod a gyereket?
- Ez hintőpor, te idióta - képedtem el. - Ennyit nem tudsz?
- Jól van na - tárta szét a karját. - Segítsek?
- Aki nem ismeri fel a hintőport ne segítsen pelenkázni - oltottam le.
- Jó, akkor csak nézem - vont vállat és beült mellém, megfigyelve a pelenkázás művészetét.
Szépen befejeztem és megemeltem a kicsit, aki tündérien rám mosolygott.
- Sokkal jobb, ugye? - kérdeztem tőle.
- Aranyos - mosolygott Zayn.
- Tudod, mi lenne még aranyos? - pislogtam rá.
- Mi? - kérdezett rá kíváncsian.
- Ha kidobnád azokat - böktem a hirtelen felállított szemétkupacomra.
- Kérésed számomra... - nyomott egy puszit a fejem bubjára.
Talán azért volt ilyen készséges, mert nem tudta, hogy mi az amit kidobatok vele. Persze mire visszaért addigra már tudta, én pedig rendesen kiröhögtem érte.
- Le kéne fektetni aludni - mondtam, miután kiörömködtem magamat.
- Elvihetem? - kérdezte.
- Persze - mosolyodtam el. Imádtam, hogy ennyire odavan érte.
Adtam neki egy szép álmokat-puszit, majd átadtam őt Zaynnek, aki körülbelül tíz perc múlva jött vissza.
Visszaült az ölébe fektetett és beszélgettünk. Csak úgy. A múltról, a jövőről, komolyabb és kevésbé komolyabb témákról. Imádtam vele lenni. Teljesen fesztelenül tudtunk beszélgetni, és ilyenkor eltűnt a pimasz perverz Zayn, de a játékossága ugyanúgy megmaradt. Nem ismerjük egymást olyan régóta, nap mint nap megtudok róla új dolgokat, mégis száz százalékig megbízok benne.
- És mi a helyzet Hart-al? - kérdezte, miközben az ujjaimmal játszott.
- Semmi - sóhajtottam. - Sokáig hívogattam, de vagy hagyta csöngeni, vagy kinyomta vagy az egészet kikapcsolta. Még karácsony előtt hívtam, de azt mondták, hogy megszűnt a száma. Megváltoztatta, és nem adta meg nekem. Fogalmam sincs mi van vele, a Skype sosem elérhető, Facebookon sose van fent, az e-mailekre nem válaszol. Illetve egyszer kaptam tőle egy boldog karácsonyt üzenetet, és teljesen odavoltam. Aztán kiderült, hogy csak egy körüzenet volt, amit rajtam kívül még ötvenen kaptak.
- Én ezt nem értem - vallotta be. - Világi legjobb barátok voltatok.
- Hát ez az. Nem is akarok gondolni rá. Valamiért kizárt az életéből. Minek küzdjek szánalmasan, hogy visszakerüljek valakihez, akinek igazából nem is kellek?
- Képzeld, Niall tegnap fogadásból bevette egy gumicukros csomag egész tartalmát - mondta, gondolom azért, hogy felvidítson. Azt hiszem sikerült is.
Elizabeth békésen aludt, mi békésen beszélgettünk, egészen addig, amíg Ashley és Dylan meg nem érkeztek.
- Sziasztok! - köszöntek vidáman, ahogy beléptem a nappaliba.
- Na, milyen volt? - emelkedtem fel Zayn öléből.
- Nagyon jó - mosolygott Ashley. - Elizabeth?
- Alszik - feleltem.
- Megyek, megnézem - mosolyodott el.
- Ó, felhoztam a postát - lengette meg Dylan a kezében tartott papírtömeget.
- Kaptam valamit? - érdeklődtem.
- Nézem - motyogta, egymás mögé pörgetve a lapokat. Egyszer csak megállt és érdeklődve fürkészte a papírlapot. - Már megint rendeltél valamit a Chanel-től?
- Nem, már nagyon rég - feleltem. - Miért?
Dylan válasz helyet csak odadobott nekem egy borítékot, aminek a sarkában a jól ismert logó szerepelt. Nem értettem, hogy mi lehet ez, ha rendelnék is valamit az leginkább csomagként érkezne meg. Nem törődve a formalitásokkal és a levélkés feltalálójával, széttéptem a borítékot és érdeklődve olvastam el a levelet.
Aztán még egyszer.
És még egyszer.
- Mi az? - kérdezte Ashley, aki arra ért vissza a gyerekszobából, hogy a fiúk érdeklődve figyelik a szememet, ami olyan gyorsan siklott jobbról-balra, mint egy pingpongmeccset néznék.
- Emily megtudta, hogy melyik volt előbb - mesélte el a feltételezett válaszát Dylan. - A tyúk, vagy a tojás.
- A tojás, azt reggelire esszük - legyintettem. - Most nem erről van szó. A Chanel munkát ajánlott nekem.
- Mi? - kerekedett el egyszerre mindhármuk szeme.
- A Chanel munkát ajánlott nekem. - Nem igaz, hogy ebben a családban mindent kétszer kell elmondani.
- Jelentkeztél? - lepődött meg Zayn.
- Nem, hisz csak múlt héten jelentettük be a felmondást a sajtóban - feleltem. - Sehova nem jelentkeztem.
- Megnézhetem? - kérdezte Ashley, aki közben leült a másik oldalamra.
- Tessék - nyomtam a kezébe a levelemet.
Ahogy olvasta én kezdtem felfogni. A kedvenc márkám. A Chanel. Munkát ajánl. Nekem! Te jó ég.
- Ez valami... döbbenet - rázta a fejét Ashley hitetlenkedve.
- Megkaphatom? - dőlt kicsit előre Zayn.
Ashley rajtam keresztül átnyújtotta Zaynnek, majd szélesen rám mosolygott, míg én mindig nem fogtam fel. A Chanel munkát ajánlott nekem!
- Elég komoly - bólintott Zayn miután elmosolyodott és átadta a levelet Dylannek.
Dylan is érdeklődve futotta át. Az elején értetlenül, aztán ahogy haladt előre egyre inkább kiült az arcára a büszke mosoly. De ahogy a végére ért elkomorodott.
- Ems? - nézett fel a papírlapból.
- Hm? - emeltem rá a tekintetem.
- Meddig olvastátok végig? - kérdezte.
- A hosszú, lényeges szöveget, ami a papírlapon van - magyaráztam.
- Az apró betűset az alján láttad? - vont kérdőre.
- Nem volt időm foglalkozni vele - estem hirtelen kétségbe. - Miért?
- Ez az állás Párizsban van.
Teljesen lefagytam. Néhány pillanatig csak meredtem magam elé, majd idegesen mászkálni kezdtem. Ez életem állása. A kedvenc márkámat reklámozhatnám, kell ennél több? Aztán pedig a kedvenc városomban, ahova mindig is vágytam. De az életem itt van, Londonban. Itt van Ashley és Dylan, itt van Apa. Itt van Jessica. És itt van Zayn. Nem hagyhatom itt egyikőjüket se.
- Biztos? - ez volt az első értelmes szó, ami kijött a számból.
- Itt van - bökött rá Dylan a papírra. Odasétáltam és szemügyre vettem. Tényleg. Párizs...
- Mindig is szeretted Párizst... - próbált szépíteni a helyzeten Ashley.
- De itt van az életem - tártam szét a kezem.
- Nem kötelező elfogadni - próbált biztatni Dylan. - Sok divatcég van a közelben is.
- De ez a Chanel! - kiáltottam el magam. - Ennél magasabb felkérést keresve se találok. Vagyis találhatnék, de nekem ez a legmagasabb.
- Akkor fogadd el - adta meg a logikus magyarázatot Dylan.
- De nem akarom - túrtam bele a hajamba.
Behunytam a szemem. Ez nem lehet igaz. Egy igazi citromot kaptam az élettől. Én választok, de nem tudom, hogy melyik a jó döntés. Jobbra megyek vagy balra. Ki tudja, hogy mikor kell beleharapnom, és ki tudja, hogy mikor kapok hozzá tequilat.
- Ki... Ki kell tisztítanom a fejem - dadogtam és az előszobába indultam a kabátomért és a csizmámért, majd szó nélkül távoztam.

/Zayn szemszöge/

Csak hallgattam Ems hangulatváltozásait, amíg megpróbáltam felfogni a helyzetet. Párizsba megy. Már ha elvállalja. Ó, még szép, hogy elvállalja.
- Szegénykém - nézett utána Ashley, amikor csapot-papot itt hagyva kiviharzott.
- Durva lehet - bólintott Dylan.
- Nem szabad elszalasztania - szólaltam meg először.
- Emilyt ismerve... - rázta a fejét Ashley. - Fogalmam sincs, hogy mit fog tenni. Képes még az utolsó pillanatban is megváltoztatni a véleményét.
- De ezt el kell vállalnia. Párizs a kedvenc helye, a Chanel élete munkahelye...
- Emily az a fajta lány aki nagyon gyorsan kötődik - gondolkodott el Dylan. - És ide nagyon sok minden köti. Az egész gyerekkora. Az emlékei. Az emberek. Te...
- Ott is rengeteg dolog lenne amihez kötődhetne - cáfoltam rá.
- De nem lenne képes itt hagyni egy csomó mindent - kontrázott. - Szerintem az egész szobáját becsomagolná. A parketta egy darabját is.
- Valamint - csatlakozott Ashley. - Ha szeret valakit nem tudja elengedni.
- Most rám célzol? - ráncoltam a homlokom. Ashley bólintott.
- Gondolom te nem mennél vele Párizsba...
- Dehogynem - vágtam rá azonnal.
- És a karriered? - mosolyodott el óvatosan. - A barátaid? A zenéd. Zayn, téged még jobban ideköt az élet, mint Emilyt.
- Nem akarom elveszteni - vallottam be.
- Vagy téged veszít el, vagy élete lehetőséget - mondta ki azt, ami kőkeménynek hangzott. Mert az is. Bennem is ott volt, egyszerűen csak féltem felismerni.