Twentytwo

Hohóhó! ^^ Így télapó miatt próbáltam valami menő köszönést, de nem jött össze. :S Na mindegy, a lényeg, hogy hoztam az új részt, viszont picit rövid lett, de rögtön Zayn szemszöggel indít és utána is elég eseménydús. :3 Remélem a mennyisége ellenére azért tetszeni fog.
BOLDOG MIKULÁST MINDENINEK <33
xxx, Kikiih

Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek.

/Zayn szemszöge/

Azonnal eltoltam magamtól Emilyt, de a kezemmel még ugyanúgy tartottam a derekát. A hang irányába kaptam a fejem, bár igazából pontosan tudtam, hogy ki áll ott.
- Ez? Ez meg mi? - tárta szét a karját idegesen Liam.
- Meg tudjuk magyarázni - nyögte ki szavanként a mondatot Ems.
- Azt hiszem jól jönne - fonta keresztbe a karjait és közelebb jött hozzánk, úgy, hogy csak pár lépésre legyen tőlünk. - Rohadt nagy mázlitok van, hogy nem Harry jött ki. Bár bármelyik pillanatban elmondhatom neki... - mondta, mire Ems megfeszült a karjaimban.
- Lekaptam Emilyt - mondtam, mielőtt bármit is mondhatott volna.
- Mi? Miért? - ráncolta a homlokát.
- Kanos vagyok - vontam meg a vállam. - Már lassan egy hete nem voltam nővel, és láttam, hogy itt van. Szóval lejöttem és lesmároltam. Ő nem tehet semmiről.
- Aha - bólintott, de látszott, hogy nem hisz nekünk. - És Emily, miért csókolt vissza ha barátja van?
- Túl jól csókol - nyelt egy nagyot, én pedig ezt automatikusan bóknak vettem és elkönyveltem magamnak.
- És miért kapaszkodsz még mindig a vállába? - tette fel az újabb keresztkérdést, amire már tényleg nem tudtunk mit válaszolni.
Emily apró kezei tényleg a vállamon pihentek és ujjait erősen fúrta a vállamba, félig az idegességtől, félig azért, mert fázott. Ahogy Liam kimondta a mondatot zavartan lecsúsztatta és összefonta maga előtt, és lehajtotta a fejét, amitől szőke tincsei arcába hulltak. Mellkasa megemelkedett, ahogyan egy mély levegőt vett és kékes szemeit az enyémekbe fúrta.
- Mondjuk el neki - mondta, mintha Liam hallótávolságon kívül lenne.
- Biztos? - haraptam be a szám szélét.
- Ühüm - bólogatott.
Megfordultam, hogy szembe kerüljek Liammel. Kíváncsian vizslatott minket, én pedig egyszerűen kinyögtem:
- Viszonyunk van.
- Mióta? - kérdezte, szemei kikerekedtek a meglepettségtől, akármennyire is számított erre a válaszra.
- Úgy egy hete - felelte Emily. - Még mielőtt Harryvel összejöttem volna.
- De... Mi? Miért?
- Hosszú történet és nem tudom, hogy mennyi időnk van - szóltam, jelezve, hogy kicsit feltűnő, hogy Liam ilyen régóta kint van. Felfogta a dolgokat, majd rövid gondolkodás után Emshez fordult.
- Menj be. Harry már biztos kijött a mosdóból és vár. Majd mi lerendezzük.
Emily egy aprót bólintott és elindult befelé. Amikor az ajtóhoz ért visszafordult, mert Liam újra megszólalt.
- Ne aggódj, nem mondom el Harrynek.
- Köszönöm - suttogta, majd magára erőltetett egy halvány mosolyt erőltetett magára, azonban láttam, hogy ez közel sem volt igazi.
Egyáltalán nem volt olyan boldog és felszabadult, mint a kis kalandunk elején. Azt hiszem most döbbent rá igazán, hogy mit is csinálunk, ezzel egy hatalmas foltot kelve a lelkiismeretén. Úgy érzem magam, mintha én véreztem volna össze a fehér pólóját és nem lehetne belőle kiszedni. Én törtem őt össze, és most miattam van lelkiismeret furdalása. Mert úgy érzi kihasználtam...
- Menjünk fel - érintette meg a vállam Liam és halkan szólt hozzám. Csak most tűnt fel, hogy eddig folyamatosan arra meredtem, ahol eddig Emily állt.
Némán követtem fel Liamet az emeletre, ahol a kis előszobába lépve az én hálómba mentünk. Én az ágyra ültem, Liam pedig az azzal szemben lévő fekete puffba. Megemelt egy Pink Floyd albumborítót, unottan ránézett, majd a hátulját kezdte tanulmányozni, holott jól ismerte a lemezt. Arra várt, hogy összeszedjem a gondolataimat.
A pillantásom az éjjeliszekrényemben lévő képkeretre csúszott, szinte azonnal ahogy leültem. Perrie és én voltunk rajta. Mindkettőnk szeme csillog, ott van az arcunkon a széles mosoly. Boldogok voltunk. Halálosan szerelmes voltam belé. Mindent megadtam volna neki. Azt hittem tökéletes pár voltunk. Ha a világ két végén voltunk akkor is felhívtam, ha megtudtam volna, hogy bármi baja van, nem érdekelt volna, hogy hány gépen kell átszállnom, rohantam volna hozzá.
De egy nap minden megváltozott. Sírva vallotta be, hogy nem bírja tovább titkolni. Szakítani akart, mert megismert valaki mást. Azonban, aznap amikor elhatározta a dolgokat, a szeretője is dobta. És én akkor megtörtem. A lány, akit mindennél jobban szerettem, akit annyi mindenért megvédtem, még egyszer meg is pofoztam érte az egyik legjobb barátomat, amikor hülyéskedtünk és valami olyat mondott rá, ami nekem nem tetszett. Barátságokat kockáztattam csak miatta. Nem zavart, hogy a családom nem szívlelte, velük is összevesztem, csak miatta. Erre kiderül, hogy képes volt megcsalni.
De nem dobtam. Nem tudtam. Még kötött hozzá valami szál, de nem tudtam megmagyarázni, hogy mi. Később rájöttem. A kétségbeesés. A kétségbeesés, hogy nem kaphatok meg mást. Hogy nekem már csak ő maradt, és így is ki kell tartanom mellette.
A szerelem meghalt, megszületett a szenvedés.
- Megérte? - kérdezte Liam, aki nyilván észrevette, hogy egyfolytában azt a képet figyelem.
- Tessék? - ráztam meg a fejem, visszatérve a valóságba.
- Perrie. Megérte?
Beletúrtam a hajamba és lehunyt fejjel gondolkodtam. Annyi szép emlék, annyi felejthetetlen éjszaka. A csókjai, a nevetése, a szemei. Minden ami régen édes volt, ma már csak keserű emlék.
- Őszintén? Régen azt hittem igen. De ma már nem hiszem, hogy szükségem lenne rá - vallottam be.
- Akkor miért vagy még mindig vele? Miért jó ha csak szenvedtek? - kérdezte hitetlenkedve.
- Mert szeretem.
- Nem, nem szereted - rázta meg a fejét.
- Honnan veszed?
- Mert én is ugyanezt éltem át.
- Szerelmes voltál Perribe? - sápadtam le.
- Daniellebe, gyökér - nevette el magát.
És igaza volt. Emlékszem, mennyi tortúrán estek át, csak azért mert úgy érezte, hogy nem akarja elengedni azokat az emlékeket. Nem akarta elfelejteni a lányt. Mert túl sok mindenen mentek keresztül.
- Teljesen kétségbe voltam esve - kezdett bele. - Azt hittem, hogy nélküle nem leszek többet egész. De nagy nehezen sikerült megtennem a lépést. És most nézz rám. Boldogabb vagyok Sophiával, mint eddig valaha. Neked is ezt kell tenni. És ami ma fájdalmas, később egy kedves kis emlék lesz.
- Lehetséges... Azt hiszem igazad van - makogtam zavartan.
- De... Miért keverted bele Emilyt?
- Nem én kevertem bele. Belekeveredett magától. Sajnos vonzotta a bajt, aki jelen esetben én vagyok. Nem bírtam ellenállni neki, mert... mert fogalmam sincs - röhögtem el magam a helyzetemen és halántékomat kezdtem masszírozni. - Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek.
- Első lépésként - mondta lassan, majd végiggondolta és ugyanolyan nyugodt hangsúllyal folytatta. - Szakíts Perrievel.

/Emily szemszöge/

Körülbelül másfél órát töltöttem még a srácoknál, de leléptem. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, amikkel nem igazán tudtam, mit kezdeni. Szerencsémre a fiúknak és legfőképp Harrynek semmi nem tűnt fel, simán elhitték, hogy fáradt vagyok. Zayn egyébként egész este nem jelent meg, így elbúcsúzni se tudtam tőle, csak valamivel tizenegy előtt kaptam tőle egy SMS-t, hogy holnap találkozzunk, mert beszélnünk kell.
Amikor lefeküdtem aludni végig csak forgolódtam, végül egy óra múlva elaludtam, de egyáltalán nem éreztem pihentetőnek, azt a csöpp két órát, amíg aludtam. Ugyanis hajnali fél kettőkor Dylan berontott a szobámba.
- Ems! Szedd össze a cuccokat! Siess!
- Mi van? - könyököltem fel álmosan és éreztem, hogy a copfom bal oldalról átesett jobbra, ahogy eldöntöttem a fejem.
- Elfolyt a magzatvíz! - kiabált vissza idegesen, mire az össze álmosság eltűnt a szememből.
Azonnal felpattantam és lerángattam a pizsamanadrágomat és felhúztam egy farmert. A fehér topom rajtam maradt. Azonnal kirohantam és előszedtem a bőröndöket a kinti szekrényből, amik a kinti szekrénybe voltak elrakva, erre az esetre. Gyorsan lekaptam a fogasról a kabátomat, belebújtam a tornacipőmbe és rohantam Ashleyék szobája fel.
- Kész vagytok? - álltam meg az ajtófélfában.
- Ige... Áááá - üvöltötte el magát a nővérem, miközben a cipőjét próbálta felvenni.
- Nyugi van - simította meg a vállát Dylan.
- Addig leviszem a cuccokat - mondtam gyorsan.
- Rendben - bólintott Dylan, aki Ash cipőfűzőjével szerencsétlenkedett.
Megragadtam a bőröndöket és zacskókat és benyomorogtam velük a liftbe, majd ki a liftből. Ahogy kiértem az utcára megkerestem az autómat, majd rájöttem, hogy a kocsikulcs a kabátzsebemben van. Tehetetlenül letettem a zacskókat a földre és elkezdtem kotorászni. Amikor meglett ügyetlenkedve kezdtem felszedni a zacskókat, és ahogy lehajoltam valami eltalálta a fenekem. Azonnal hátrakaptam a fejem, de csak egy KFC-s alufólialabdát találtam. A homlokomat ráncolva néztem körbe, amikor megakadt a szemem a felettem tornyosuló épület egyetlen kivilágított ablakán, aminek párkányára egy fekete hajú srác támaszkodott.
- Azt hittem én költözök és nem te - szólt szórakozottan Ben.
- Ahley szülni fog - kiáltottam vissza.
- Persze, hisz terhes - gondolkodott el. Úgy látszik a késő órákban neki sem fog az agya.
- MOST! - kiabáltam, mire elkerekedtek a szemei, majd felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy várjak. Az ablak becsukódott és fél percen belül a lámpák is leoltódtak. Automatikusan elmosolyodtam, majd az autómhoz botorkáltam. Amint kinyitottam a csomagtartót egy kéz ragadta meg a lila színű bőröndöt mellőlem és egy laza mozdulattal a csomagtartóba emelte.
- Köszönöm - mosolyogtam rá Benre, aki készségesen átvette a szatyrokat is.
- Alap - vonta meg a vállát, majd egy féloldalas mosolyt vett fel, miközben én lecsuktam a csomagtartó tetejét. - Egyébként elég dögös vagy - jegyezte meg nevetve.
A hátsó ablakban végigmérhettem magam úgy derékig. A copfom teljesen természetellenes pózban meredezett, a fehér Rolling Stones felsőmön pedig hanyagul lógott a kabát. Szemeim fáradtak, idegesek és karikásak voltak.
- Csak hozom a formám - legyintettem. - Kösz a segítséget.
- Ne hidd, hogy ennyi volt. Bemegyek veletek. Persze csak, ha nem baj.
- Dehogy baj - hallottuk meg Ashley hangját a hátunk mögül. - Csak siessünk, mert Áááá - üvöltött, mire még Ben is összerezzent.
- A fájások előtt is után egyébként igazán cuki - magyarázta Dylan, aki kinyitotta a hátsó ajtót, és segített beszállni Ashleynek. Ben az anyósülésre ült, én pedig a csomagtartóba mentem volna legszívesebben, de vezetnem kellett.
- Papírjaid nálad vannak? - kérdezte Ben, miközben bekapcsolta az övét.
- Igen.
- Forgalmi is?
- Igen apu - fordítottam el a kulcsot.
- Ne szidd, igaza van - szólt közbe Ashley.
- Dylan, szerinted ez cuki? - fordítottam hátra a fejem.
- Már elindultunk, az útra figyelj - figyelmeztetett, miközben Ashley hasát simogatta.
Csak a szememet forgattam, majd az út további része csendben telt, csal Ashley néhány nyögése és fájása törte meg. Nehéz volt döntenem, hogy lassan de biztonságosan, vagy gyorsan, de kevésbé biztonságosan menjek-e. Hiszen, ha lassan megyek a végén még Ash a kocsiban szül meg, de ha gyorsan akkor nagyobb a veszély. Igyekeztem egy arany középutat találni, de teljesen ideges voltam, ujjbegyeim elfehéredtek a kormány szorításában.
Amint megérkeztünk rögtön kipattantunk és a recepcióhoz rohantunk. A nő már felismert ahogy odarohantam hozzá a pulthoz és rágózva nézett fel rám. Sötétszőke, hatalmas kontya ugyanúgy meredezett felfelé, ahogyan mindig.
- Hajnali fél négy van, nincs látogatási lehetőség - mondta elég bunkó stílusban, hanyagolva a köszönést.
- A nővérem szülni fog! - üvöltöttem el magam.
- Biztos? - vonta fel a felrajzolt szemöldökét. Az ajkai alatt lévő természetellenesség szinte kiabálta, hogy mennyit járhat a plasztikai sebészéhez, egy-egy ráncfelvarrásra. Kicsit arrébb álltam, hogy ránézhessen a nővéremre, aki éppen üvöltött.
- Intézkedem - felelte, majd nem túlizgulva magát, sajátos tempóban "intézkedett."
Negyed óra múlva Ashley már kórházi ruhában feküdt a terhesek várószobájában. Láttam már filmekben ilyet, de élőben még ijesztőbb volt. Sok hormontúltengéses nő, egy szobába bezárva, kórusban üvöltve, a halál ideges apukák pedig szorongatják a kezüket, de annyira, hogy már az idegek is elhalnak benne.
- Azt hiszem nem tartozunk ide - suttogtam halál sápadtan Bennek, ahogyan az ajtóban lépkedtünk egyik lábunkról a másikra.
- Van itt büfé? - nyelt egyet, ahogyan egy szőke hajú nő éppen sikított.
- Menjünk - bólintottam.
Dylannek intve gyorsan kislisszoltunk és a lift felé vettük az irányt. Az alsó szintig le kellett menni, ahogy egy ötvenes éveiben járó pasi lapozgatott unottan egy sportújságot. Egy kedves mosollyal léptem hozzá, ő pedig fáradtan viszonozta azt. Nem lehet felemelő munka minden nap egy kórházban lenni, úgy, hogy igazából nem is teszel semmit a betegekért, de minden nap látnod kellett a szenvedésüket. Én egy mentes vizet és egy csomag M&M's-et vettem, Ben pedig egy kólát és egy szalámis szendvicset. Visszabotorkáltunk a lifthez és visszamentünk a szülészet szintjéhez. Belestem az ajtón, de Ashley még az eredeti helyzetében feküdt ott, így nyugodtan ültem le Ben mellé a fehér műanyag székre.
- Hogy tudsz ilyenkor kólát inni? - kérdeztem, miközben kinyitottam a barna zacskót.
- Hogy tudsz ilyenkor csokit enni? - vágott vissza.
- Úgy, hogy szeretem - vontam meg a vállam és bevettem egyszerre egy kék és egy piros bogyót.
- Ezt megbeszéltük - bólintott, majd beleivott a feketés folyadékba.
- Hihetetlen, hogy Ashley szülni fog - gondolkodtam el.
- Neked ez kilenc hónap után csak most esik le? - nevetett fel.
- Talán... Olyan félelmetes ez a gondolat...
- Hogy a nővéred szülni fog?
- Igen. Ahogy az is, hogy egy nap én is... Te jó ég.
- Nem akarsz szülni? - lepődött meg.
- Izé. Gyereket akarok, de félek a szüléstől - magyaráztam.
- Gyerek bent még nem maradt - vont vállat.
- Te nem akarsz gyereket? - fordultam felé.
- Most biztosan nem - rázta meg a fejét. - Egy nap lehet, de szerintem még korai lenne. Majd mondjuk öt, tíz év múlva... - saccolgatott. - Na meg az is kérdés, hogy kitől.
Végignéztem rajta. Ott ült mellettem, lábai kicsit terpeszben voltak, egyik kezével a kócos hajába túrt, a másikat a lába közé lógatta az Coca Colás üveggel a kezében. Nem volt rajta semmi extra, csak egy nyúzott Converse, és egy Metallica póló. Szemeiből minden álmosság eltűnt, ez gondolom részben az események, részben a koffein hatása. Ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy rám nézett. Nem tudom, hogy ki az a lány aki egy nap gyereket szülhet Bennek, de az egyik legszerencsésebb lány lesz a földön, mert ez a srác biztosan mindent meg fog adni neki.
- Tudom ám min agyalsz - szólalt meg.
- He? - ráztam meg gyorsan a fejem visszatérve a gondolkodásból.
- Biztosan cuki gyerekeitek lesznek Harryvel - cukkolt.
- Mi? Ja. Nem hiszem - ráztam meg a fejem.
- Mert?
- Nem hiszem, hogy Harrytől nekem lenne majd gyerekem - vallottam be.
- Hogy-hogy? Azt hittem komoly a dolog.
- Elvileg komoly - túrtam bele a hajamba, majd megéreztem benne a hajgumit és egy laza mozdulattal kivettem. Ben figyelte ahogyan óvatosan megráztam a kócos tincseimet. Alsó ajkát óvatosan beharapta és várta a folytatást. - De nem látok nagyon jövőt ennek a kapcsolatnak. Vagyis most boldog vagy vele. Elvileg. - A végére teljesen összezavarodtam.
- Aha - bólintott Ben úgy, mint aki megértette. Úgy egy perc múlva átállt Emily-gondolkodásmódba (hosszú barátságunk eredménye, hogy képesek vagyunk a másik szemszögéből felmérni a helyzetet) és újra megszólalt. - Ha nem érzed igazinak, miért vagy vele?
Szórakozottan csörgettem a csokigolyókat a szatyorban, és próbáltam feldolgozni a kérdést, ami már mélyen motoszkált bennem, de nem hagytam felszínre törni.
- Hogy ne engedhessek utat egy másik ember iránti szeretetnek - vallottam be.
- Na jó, én itt elveszettem a fonalat - tette fel a kezét védekezőn. - Magyarázd meg. Persze csak, ha szeretnéd.
- Azt hiszem... Nem tudom miért, de ugye a többi srácot is megismertem, és sokat találkozok velük. És Zaynnel elég jóban lettünk. Persze csak baráti szinten - ferdítettem el kicsit a dolgokat, hisz mégse akartam bevallani, hogy egy ribanc vagyok. - És úgy érzem, hogy felé erősebbek azok a bizonyos gyengéd érzéseim mint Harry iránt.
- De akkor miért nem inkább Zaynnel próbáltad meg?
- Mert barátnője van - tűrtem hátra egy kócos tincset. Érdekes módon, most nem érdekelt a kinézetem, úgyse tudtam volna vele mit kezdeni.
- Az szar ügy - bólintott.
- Eléggé - hajtottam le a fejem, majd néhány másodperc múlva a tekintetem újra találkozott Benével. - Fogalmam sincs mihez kezdjek.
- Talán... Szerintem... - nyögdécselt, majd rájött, hogy egyszerűbb, ha kerek perec kimondja. Egy perec nem is kerek. Mindegy. - Szakíts Harryvel.