Twentythree

Halihóó! :) Nagyon sokat késtem a résszel, kicsit rövidebb is lett, és szerintem volt már ennél ezerszer jobb írásom... De azért hoztam, és ígérem, hogy a következővel sietek, és az sokkal pörgősebb lesz és nem lesz ilyen szétszaggatott.
Nagyon szeretlek titeket és nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész. 
xoxo, Kikiih <3

Az egész sokkal komplikáltabb

- Szakíts Harryvel.

- Miért? - kérdeztem vissza meglepetten.

- Mert az egész dologról íródik, hogy nem stimmel - felelte. - Alig egy vagy két hete vagytok együtt, de te már tudod, hogy mást szeretsz, még ha nem is vallottad be konkrétan.

- Lehet, hogy igazad van - túrtam bele ismét a kócos hajamba.

- De ne most dönts el mindent - figyelmeztetett. - Épp elég zaklatott vagy. Várj egy kicsit vele.

- Rendben - bólintottam.

A következő pillanatban szabályszerűen kinyílt az ajtó és Dylan jelent meg rajta, homlokáról folyt a verejték, de szemei csillogtak.

- Az orvos azt mondja, hogy eléggé kitágult! - közölte izgatottan. - Megyünk szülni!

Szinte reagálási időt se hagyott, már lépett is Ashley ágya mellé akit kifelé toltak a teremből. Nem töltött olyan hú de sok időt ott, maximum egy órája vajúdott. Szerencsés. Néhány lépéssel lemaradtunk mögöttük és követtük őket.

- Azért a tágulásos részt inkább nem akartam volna tudni - jegyezte meg Ben halkan.

- Nyugi van - böktem oldalba nevetve.

Mi is léptünk volna be a szülőszobába, azonban az orvos megállított minket.

- Csak az apa jöhet be. Kérem várjanak itt kint - utasított kicsit ellenségesen. Gondolom nem nagyon akart elviselni két huszonévest a szülés közben.

- Úgyse akartam megbámulni a nővérem kitágult...

- Én se - szólt közbe Ben.

Rámosolyogtam, majd körbenéztünk a várakozóban. Csak egy szabad hely volt, mindenhol barátok, leendő nagyszülők és rokonok ücsörögtek, idegesen várakozva.

- Üljünk le - ragadta meg a kezem és magával húzott. 

Kérdés nélkül az ölébe ültetett. Régebben azt hittem, hogy amikor barátom lesz ez többet nem történik meg köztünk, de egyáltalán nem volt kínos a szitu. A vállára hajtottam a fejem, szemhéjaimat mázsásnak éreztem.

- Aludj nyugodtan - suttogta dörmögő hangon a fülembe.

- De ébren akarok lenni amikor kihozzák a babát - mondtam halkan és lassan.

A percek teltek. Öt... Tíz... Húsz...

Semmi. Rájöttem, lehet, hogy a szülés tovább eltart, mint a vajúdás?

Már épp elaludtam volna, amikor kinyílt az ajtó.

Dylan jelent meg hatalmas mosollyal az arcán, kórházi ruhában és egy rózsaszín takaróba csomagolt kis lénnyel a kezében. Azonnal eltűnt minden fáradtság a szemünkből és odapattantunk hozzájuk.

- Srácok, bemutatom nektek Elizabeth Travist - mutatta be büszkén a kislányát.

- De édes - érzékenyültem el.

- A filmekben nem ilyen szottyosak - jegyezte meg Ben, én pedig megütöttem a vállát. Szerencsére Dylan röhögött a kijelentésén.

- Megfogod? - kérdezte tőlem Dylan.

- Ha szabad - mosolyodtam el és készségesen átvettem tőle.

Hihetetlen milyen pici volt a karomban ez a csöpp kislány. Szemei becsukva voltak, halkan nyöszörgött. Gyönyörű volt. Ashley és Dylan nagyon büszkék lehetnek.

- Bemehetünk Ash-hez? - kérdezte Ben.

- Persze. Gyertek - vigyorgott Dylan.

Ahogy bementünk észrevettem, hogy az idegbeteg nővérem eltűnt, helyét a mosolygós Ashley vette át. Átadtam neki a babát, ő pedig teljesen ösztönösen tartotta magához. 

- Jó kis csaj - dicsérte meg Ben.

- Kösz - nevette el magát Ashley, de ő is tudta, hogy ez Bentől olyan elismerésféle.

Néhány perccel később Dylan és Ben leléptek, hogy Dylan átöltözzön, és vegyen egy kólát, mert kicsit kifáradt. Óvatosan ültem le az ágy szélére és mosolyogva figyeltem Elisabeth-et.

- Olyan büszke vagyok rád - simítottam meg a vállát.

- Köszönöm - suttogta, kicsit ringatva a babát. - Sose hittem volna, hogy egyszer idáig jutok.

- És most mégis itt vagy - vigyorogtam folyamatosan. Néhány pillanatig csendben figyeltük a kislányt, amjd nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg. - Milyen volt?

- Ilyen fájdalmat el se tudsz képzelni - mondta komolyan, majd kicsit felnevetett. - De egyben a legcsodálatosabb érzés ami velem történt. Hihetetlen az egész dolog. Nem könnyű megfogalmazni. Át kell élni.

- Értem - bólintottam, és úgy-ahogy, de megértettem.

Miután kipihentem magam otthon, a kényelmes ágyamban tudtam, hogy meg kell tennem. Egyszerűen nem volt tiszta a lelkiismeretem és még az előtt meg akartam tenni, hogy Zaynnel találkoztam volna.

Egy-egy Starbuckos pohárral a kezünkben sétálgattunk London utcáin, miközben én próbáltam összeszedni a gondolataimat és rájönni, hogyan is kéne csinálnom.

- Minden oké? - kérdezte Harry. Felpislantottam rá, arcán láttam a kétségbeesést.

- Nem nagyon - ráztam meg a fejem. - Beszélnünk kéne. Üljünk le valahova.

Mivel közel voltunk, besétáltunk a Hyde-Parkba ahol találtunk egy üres padot. A hideg fa átjárta a farmerom anyagét és hideg érzést keltett, amit nagyjából kárpótolt a gőzölgő kávés pohár.

Felnéztem a velem szemben ülő fiúra. Zöld szemeivel aggódóan fürkészett a göndör tincsei mögül. Dzsekijét nem húzta fel, kilátszott alóla a fekete pulóvere.

- A hétvégén a nővérem megszült - kezdtem a sztorit szokásosan egy kicsit zavaros mondattal. Mindig ez van, ha ideges vagyok.

- De hát ez jó dolog - csillantak fel a szemei. -Fiú, lány? Egészséges?

- Kislány - mosolyodtam el halványan. - Elizabeth és teljesen egészséges. 

- Akkor mi a baj? - ráncolta a homlokát, szinte hallottam, hogy a fogaskerekek dolgoznak az agyában. - Ugye nem vagy terhes? - Bőrszíne egy pillanat alatt egy árnyalattal fehérebb lett.

- Le se feküdtünk. - És még én vagyok a szőke. - Illetve - hunytam le a szemem. - Veled nem, de...

- De? - emelte fel a hangját.

Nem válaszoltam. Némán néztem előre, ujjaimmal a papírpoharat simogattam.

- Alig két hete vagyunk együtt és te megcsaltál? - már szinte kiabált amitől a szavak csak jobban fájtak.

- Nem - ráztam meg a fejem. - Az egész sokkal komplikáltabb.

- Hallgatlak - szemei már nem sugároztak melegséget, inkább hideg szikrákat szórtak.

- Emlékszel amikor átmentem és felelsz vagy merszeztünk? - csak egy szimpla bólintással jelezte, hogy igen. - Aznap reggel én... Nem ott ébredtem ahol kellett volna.

- Hol keltél? - kérdezett bele. 

- Azt nem akarom elmondani. Most. Hadd mondjam végig - kérleltem.

- Rendben - sóhajtott csüggedten.

- Szóval hazavitt. Teljesen ki voltam borulva. Mindketten tudtuk, hogy beszélnünk kell, azonban a beszélgetés máshogy sült el. Egymás karjaiban kötöttünk ki és... A lényeg, hogy azt beszéltük meg, hogy két hétig tartunk viszonyt. És én úgy terveztem, hogy addig nem jövök össze veled, hogy ne ártson még jobban a lelkiismeretemnek. Azonban te olyan rendes voltál végig és a park meg a gyertyák - itt jött el a pillanat és kicsúszott az első könnycsepp.

- Miért pont két hét? - Kérdésére nagyot nyeltem. Ha elmondom az igazat rájön, hogy Zayn volt az. Azt pedig nem akartam. Semmiképp.

- Azt hittük annyi idő alatt eltűnik a vágy - nyeltem egy nagyot. Harry elfordította a tekintetét és gondolkodott. Nem bírtam a kínos csendet és újra megszólaltam. - Kérlek ne haragudj rám. Én... Nem tudom miért csináltam. Harry, kérlek ne hara...

- Tudod mit? - szakított félbe. Szúrós tekintetét az enyémbe fúrta, szavai így sokkal mélyebbre hatoltak. - Nem érdekel, hogy ki volt az. Nem érdekel, hogy miért csináltad. És legfőképpen te nem érdekelsz. Egyszerűen egy ribanc vagy - mondta ki mindenféle érzelem nélkül.

Ajkaim szétnyíltak, de hang nem jött ki rajta.

Mert igaza volt.

Harry felállt és otthagyott. A szám kiszáradt, pislogni is elfelejtettem. Csak néztem a távolodó alakját, egészen addig amíg be nem szippantotta az ember tömeg.

Zokogni kezdtem. Minden szava igaz volt, akármennyire is próbáltam elhitetni magamban az ellenkezőjét. Fájt, hogy így lett vége. Fájt, hogy csak így itt hagyott.

Ültem a padon, a kávém már rég kihűlt. Egyszer csak valami fehér pontot véltem felfedezni a kabátom ujján, aztán a sötét farmeromon. Az égnek emeltem a tekintetem ahonnan egyre több hópihe zúdult lefelé egészen addig amíg földet nem ért.

Az év első hava.

/Zayn szemszöge/

Emily sorra fújta le a találkozókat. Egy idő után kezdett zavarni, hogy nem tudok róla semmit és nem tudok vele semmit megbeszélni. Így nem is tudtam mesélni neki a tervemről, de rájöttem, hogy e nélkül is meg kell tennem. Nem bírom tovább.
Perrie feljött hozzám, hogy megbeszéljük a dolgokat. Egy mélyen kivágott pink felsőt viselt, amiből kilátszott a fekete melltartópántja. Fekete leggingse feszes volt mindenhol, magassarkú csizmájának sarka kopogott, amerre csak járt. Füstös szemfestéke kiemelte világító kék szemeit, szőke hullámosan lógott lefelé.
Kezét a nyakam köré fonta és köszöntésképpen hosszan megcsókolt. Cseresznyés szájfénye volt. Emily inkább barackosat használ. Mindig barack illata van.
Na ezért kell dobnom Perriet.
Bevezettem a nappaliban, ahol helyet foglalt, miután az előszobában a kabátja alá helyezte hatalmas sarkú csizmáit.
- Pezz beszélnünk kell - közöltem.
- Az szerintem ráér később is - mosolyodott el kajánul és észre se vettem, máris az ölemben volt.
Nyelvét szinte lenyomta a torkomon, ahogy elfektetett a kanapén és lovaglóülésben ült rajtam. Már nyúlt a nadrágomhoz, amikor ismét kapcsoltam.
- Nem, beszélnünk kell - szóltam erélyesebben.
- Mi történt? - ráncolta értetlenül a szőke szemöldökét. Lemászott rólam és velem szemben ült.
- Szakítanunk kell.
- Na ne már - röhögte el magát. - Eddig szeretted. Most szinte letámadlak, mert két hete nem láttalak és benyögöd, hogy szakítanunk kell. Ennyire nem jöttem ki a gyakorlatból.
- Mindketten tudjuk, hogy jó gyakorlatod van - vigyorodtam el idegesen. - Egyébként nem veled van baj... részben.
- Hanem?
- Csak ez az egész nem olyan amilyennek lenni kéne, és amíg te távol voltál én... félreléptem - vallottam be.
- Hogy mi? - kerekedtek el hatalmas kék szemei.
- Sajnálom.
- Hogy tehetted?
- Valahogy úgy ahogy te - tettem gondolkodást.
- De az már rég volt - legyintett.
- De én nem felejtek - vágtam vissza. - És a lány akivel voltam. Vele minden olyan... más volt. - Igyekeztem olyan szavakat használni amivel nem sértem meg. Annyira.
- Vagyis jobb?
- Te mondtad ki, nem én.

/Emily szemszöge/

Egy leopárdmintás kapcsos mappával a kezemben rohangáltam fel-alá az épületben és mindent felügyeltem. Phill egy kicsit összekeverte a modellszakmát a rendezvényszervezőjével, így nekem adta ki azt a feladatot, hogy szervezzem meg Ben búcsúbuliját.
Igazából nem zavart. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy megbízik bennem, valamint én voltam az aki a legjobban ismeri Bent. Más részről pedig Phill, tudta, hogy el kell terelni a gondolataimat, mivel amikor rákérdezett, hogy mi van velem és Harryről rögtön kitálaltam neki mindent. Furcsa egy jelenet volt ahogyan az irodájában bőgtem, de pont a szakításunk másnapján kérdezett rá. Név nélkül vázoltam fel a másik embert, amiért persze jól ki is kaptam, hiszen mi van, ha kitálalt volna a sajtónak? Mindenesetre bevette, hogy egy régi barátom volt és mindent lerendeztünk.
Szóval a gondolataim elterelésére dolgoztatott.
 A szervezkedés és a munka minden időmet elvette, így időm se volt lélegezni, nemhogy még Harryre gondolni. Néha-néha feltépett néhány sebet amikor Zayn telefonált, de sietősen próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet, és ígértem, hogy azonnal hívom, ha túl vagyok mindenen. Nem tudom, hogy mennyit értett meg az állandó hadarásomból. Azt hiszem nem sokat.
Éppen valamit firkantottam a jegyzeteimben amikor valaki megbökte a vállam. Hajam lobogott utánam ahogy megpördültem, és szembetaláltam magam két barna szempárral, amik Zayn tulajdonában álltak. Gyorsan körbepillantottam, hogy én vagyok-e rossz helyen, vagy Zayn tényleg idejött. Tényleg idejött.
- Te meg izéé... Hogy kerülsz ide? - kérdeztem meglepetten.
- Először átmentem hozzátok - kezdte a mesét. - Ott egy barna hajú csajszi nyitott ajtót egy gyerekkel a kezében. Azt hittem, hogy rossz helyre kopogtattam, amikor megkérdezte, hogy kit keresek. Mondtam, hogy téged, mire közölte, hogy dolgozol. Aztán rohant be, mert a baba belecsinált a pelenkájába - fejezte be, és elég ijedt arcot vágott. - Ugye nem? - kérdezte meg, de láttam, hogy elég kellemetlen volt neki. Csak nem értettem, hogy mi.
- Mi nem? - ráncoltam a szemöldököm.
- Ugye nem vagy... Leszbikus?
Pislogás nélkül meredtem rá. Aztán kitört belőlem a röhögés.
- Az a nővérem volt, gyökér - feleltem, visszafojtva a nevetést. Nem ment, újra kitört belőlem.
- Jó, ne röhögj ki! - védte magát. - Úgy eltűntél az utóbbi hetekben, hogy már annyi hülyeség jutott az eszembe...
- Tényleg ne haragudj, egyszerűen csak el vagyok havazva - sajnálkoztam. - Ben elmegy a cégtől és én szervezem a búcsúbulit.
- Erre nincsenek külön emberek?
- Elvileg vannak, csak a főnök úgy gondolta, hogy jobb lenne ha... Ha egy kicsit kizárnék bizonyos dolgokat... - feleltem lehajtott fejjel, a tollam kattintgatása közepette.
- Van időd beszélgetni egy kicsit? - kérdezte meg óvatosan.
Felnéztem azokba a bizonyos barna szemekbe. Egy kis kétely és félelem sugárzott belőlük. Nagyot nyeltem. Tudtam, hogy fontos, pláne mivel eljött ide, csak azért, hogy lásson. Nem tudtam, hogy mi lehetett, de tudtam, hogy most nem mondhatok nemet.
- Persze - erőszakoltam fel egy mosolyt. - Gyere az öltözőmbe.
Zayn mellettem sétált, a köztünk lévő csendet a csizmám sarkának kopogása szüntette meg. Nem egy tipikus kínos csend volt. Inkább gondolkodós csend, hogy mit is kéne mondani.
Ahogy az ajtó elé értünk benyúltam a melltartómba és kiszedtem belőle az öltözőm kulcsát.
- Jobb helyet nem találtál? - nevette el magát.
- Nincs kedvem mindenhova cipelni a táskámat - vontam meg a vállam, majd elfordítottam az ezüst színű kulcsot a zárban. Halk kattanással kinyílt és a kilincset lenyomva feltárult előttük a szerény kis öltözőm
Levágtam a mappát a sminkasztalomra és helyet csináltam a kanapén, amíg Zayn becsukta utánunk az ajtót. Helyet foglaltam és megpaskoltam mellettem a műbőr borítást, jelezve Zaynnek, hogy csatlakozzon.
Levette magáról a barna bőrkabátot és maga mellé helyezte. Egyik lábát hanyagul átvetette a másikon, bal bokája a jobb combján pihent. Idegesen dobolt a fekete bakancsán, aminek fűzője tehetetlenül lógott lefelé.
- Milyen dolgokat kell kizárnod a fejedből? - kérdezte az arcomat fürkészve.
- Nos - köhintettem és meghúztam a copfomat, majd megigazítottam néhány arcomba hulló tincset. - Inkább csak... Öhm... Harryt - nyögtem ki.
- Mi történt? - tágult ki egy kicsit a szembogara.
- Nem tudod? - lepett meg.
- Mit kéne tudnom?
- Szakítottunk - mondtam ki, mire szemöldökei megemelkedtek.
- Ez gyors volt. - Ez volt az első mondat ami kijött a száján.
- Te is az őszinteségedről vagy híres - nevettem fel keserűen.
- Olyasmi - vigyorodott el. - Ezért mondom el, hogy én pedig szakítottam Perrievel.
- Mi? - sápadtam le. - A tiétek azért nem volt ilyen gyors.
- Úgy egy év - vonta meg a vállát, mintha a dolog semmit se jelentene.
Mindketten lehajtottuk a fejünket és agyaltunk. Úgy két perc múlva mindkettőnkben felmerült ugyanaz a kérdés, amire ugyanaz volt a választ.
- Miért szakítottatok?
- Mert téged szeretlek.