Twelve

Sziasztok! :) Iszonyatosan hálás vagyok az újabb 2 díjért, a 30 feliratkozóért és az előző részhez érkezett kommentekért. Hihetetlen sokat jelent, nagyon, nagyon köszönöm. :) Remélem nem okozok csalódást a résszel, picikét rövidebb lett, mint a szokásos, bár az előző pedig hosszabb volt... Mindegy, egy könyvben is vannak rövidebb-hosszabb részek, szóval remélem nem haragszotok nagyon. :))
Jó olvasást, és kitartást a héthez!! <3
xxx, Kikiih
(még nem volt időm átolvasni, ezért a helyesírási hibákért elnézést kérek, ha lesz időm tüzetesebben is átfutom)

Összefuthatnánk

Hirtelen rengeteg fény szűrődött be a szobába, ami bántotta a szememet és abban a pillanatban az volt a legkellemetlenebb dolog, amit el tudtam képzelni. Erősen pislogtam, majd megláttam a széthúzott függönyöket és az ágy előtt tornyosuló Bent. Magas vagyok, de Ben mellett mindig eltörpültem, most különösen.
- Ébresztő mormota - mondta, majd leguggolt mellém, hogy egy szintbe kerüljünk.
- Aludni akarok - fejeltem le a párnát, majd néhány másodpercen belül felnéztem. - Miért nem Csipkerózsika? Az aranyosabb lenne, mintha egy rágcsálónak titulálnál.
- Szerintem a mormota egy aranyos állat - gondolkodott el.
- Tökmindegy, aludni akarok - túrtam vissza a fejemet a párnába.
- Csináltam reggelit.
- Mit? - csillantak fel a szemeim.
- Gofri - mosolyodott el magabiztosan, mert tudta, hogy ezzel biztosan ki tud szedni az ágyból.
- Miért nem ezzel kezdted? - forgattam a szemeimet, majd azonnal kipattantam a paplan alól és a konyha felé vettem az irányt. Ugrálva.
- Ahhoz képest, hogy előbb még úgy néztél rám, mint egy zombi van benned energia - bólogatott elismerően, amikor csatlakozott hozzám a konyhába.
- Először mormota, most meg zombi? Mi jön még? - húztam ki a széket.
- A gofri - tett le enyém egy tányért, rajta két szelet gofrival. Mellé pakolta a Nutellát és a vaníliapudingot.
- Te komolyan nekiálltál hajnalban gofrit sütni? - kérdeztem elérzékenyülve.
- Fél tizenegy van - nevetett ki.
- Tudod, hogy az én órám szerint ez még hajnal - vontam vállat.
- Egyébként a gofrisütő csodákra képes, nem agysebészet - mosolyodott el halványan.
Megforgattam a szemeimet majd az egyik gofrit beáztattam a pudingba, a másikat pedig Nutellába, majd egymásra helyeztem őket és elkezdtem enni, mint egy szendvicset. Ben, mint majdnem minden normális ember, úgy ette a gofrit, hogy aprókat tört belőle és belemártotta a Nutellába. Fintorogva nézte, ahogy nem éppen gusztusosan eszek.
- Ha ezt Phill látná... - jegyezte meg.
- De Phill ezt nem látja. - És mivel ez tényleg így van nem is foglalkoztam vele.
- Bolond vagy - rázta a fejét nevetve, majd egy újabb darab gofrit tett be a szájába. - Kérsz valamit inni?
- Van kakaód? - kérdeztem csillogó szemekkel pislogva.
- Esküszöm úgy érzem magam, mint az oviban uzsonnaidőben - tápászkodott fel, majd kivette a hűtőből a dobozos kakaót, kiöntötte két bögrébe, majd betette a mikróba megmelegíteni.
Miután elfogyasztottuk a reggelinket leültünk a nappaliba a kanapéra egymással szemben és törökülésbe húzva a lábainkat, vártam, hogy Ben megkérdezze azt, amin valószínűleg egész este rágódott.
- Elmeséled, hogy mi is történt tegnap este?
Vettem egy mély levegőt és elmondtam neki, mindent. A szórakozóhely minden négyzetcentiméterét leírtam, elmeséltem, hogy mennyire furcsa volt egy ilyen jól fizetett sofőrt látni, valamint azt is, hogy milyen érzelmek kavarogtak bennem amikor Matis lesmárolt és bár nagyon nem akartam, de egy újabb könnycsepp kicsúszott, amit szokás szerint még több követet.
- Nincs semmi baj - húzott magához. - Már vége van.
- Annyira utálom - töröltem le óvatosan egy könnycseppet, miközben el nem engedtem Bent. - Utálok így megtörni.
- Előttem nincs mit szégyellned - mondta még mindig a hátamat simogatva, mire még szorosabban hozzábújtam.
Nem tudom mennyi ideig tartott a karjaiban, teljesen elvesztettem az időérzékem. Csak annyit tudtam, hogy a légzésem egyszer csak helyre állt, és a szememből se folytak már könnyek.
- Jobban vagy? - tolt el magától Ben.
- Igen, köszönöm - tűrtem a fülem mögé egy kócos tincset.
- Egyébként nagy mázlitok volt, hogy az a Malik gyerek ott volt - mondta.
- Tudom. Persze most is hozta a bunkó formáját, de nagyon hálás vagyok.
- A táskáitok pedig Ericnél maradtak, ugye?
- Igen - túrtam bele az hajamba. - Szerinted visszaszerezhetem?
- Biztosan vissza fog kerülni hozzátok - felelte. - Túl kockázatos lenne megtartania.
- Hogy érted? - pislogtam.
- Akkor lenne okod megkeresni a rendőrséget, és akkor elmondod a sztorit, hogy hogyan kerültek Erichez a táskáitok, és elég nehéz lenne letagadnia. De ha visszaadja akkor, a rendőröknek még ilyen kicsi bizonyítékuk se lenne, így semmit se tudnának csinálni. - Hogy Bennek mennyire igaza van. Miért nem gondoltam én is rá?
- Nem lehet, hogy akkor még most gyorsan kéne tenni valamit? - agyaltam.
- Eric már gyakorlott - rágta a szája szélét. -  Szinte biztos, hogy már leadta a táskádat valahol a cégnél.
- Megnézzük? - csillantak fel a szemeim. Ha Eric nem adta le a táskáinkat talán van még egy csepp reményünk.
- Persze - bólintott Ben. - De nem gondolod, hogy előbb át kéne öltöznöd? - mért végig. Még mindig az ő cuccaiban voltam.
- Megvan neked Ashley száma? - kérdeztem.
- Persze, de miért? - ráncolta értetlenül a szemöldökét.
- Valószínűleg át tudna hozni nekem valami ruhát, mert nem akarok a te cuccaidban átvonulni egyik háztól a másikig, pláne mivel egy póló és az alsónadrágod van rajtam - világosítottam fel.
- Miért nem veszed fel a tegnapi ruhát? - még mindig nem értett.
- Rossz emlékek. Azt hiszem ezt is elhajítom vagy ilyesmi, és eltitkolom Tom elől. Vagy lehet, hogy inkább visszaviszem neki - gondolkodtam.
- Oké, akkor hívom Ashleyt - tette fel a kezét védekezően és feltápászkodott a kanapéról és a háló felé vette az irányt. Valószínűleg megértette a dolgot. - Egyébként nagyon dögös volt rajtad az a ruha.
- Hogy mi? - pislogtam, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Végül is háttal állt...
Válaszul csak hátrafordult és egy gyönyörű mosollyal ajándékozott meg. Hát jó...
Ben legközelebb a füléhez tartott iPhonejával jelent meg, majd amikor visszaült mellém a kanapéra beleszólt.
- Ashley, szia, itt Ben... Igen, itt van... Jól van... Nem nincs semmi baja... Majd ő elmeséli... Viszont jó lenne a hoznál neki pár ruhát, mert... Jézusom, dehogy téptem le róla - ennél a mondatnál totálisan elpirult, én pedig magam elé képzeltem az anyáskodó nővéremet, ahogy minden pasitól próbál megvédeni. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
- Na? - kérdeztem, látszólag semlegesen amikor letette a telefont.
- Azt mondta, hogy öt perc és itt van - felelte és az arcáról már kezdett felszívódni a vörösség. Inkább nem húztam az agyát, már nekem is elég zavarba ejtő az egész szitu.
Ashley, akár egy svájci óra pontosan öt perc múlva kopogott az ajtón. Ben félretette a tévé távirányítóját, így a tegnapi kosármeccs ismétlésén maradt a tévé képernyője. A nővérem két puszival és egy gyors öleléssel köszöntötte Bent. Akármennyire is anyáskodó, Ashley egyszerűen imádja Bent, nem tud neki ellenállni, állítása szerint egy igazi cukorfalat. Mivel én nem használok ilyen szavakat nem tudom átérezni, de valószínűleg ez jót jelent.
Felpattantam a kanapéról, majd szorosan megöleltem Asht.
- Annyira aggódtam érted, miért nem hívtál? - kérdezte, még mindig szorosan fonva a karjait a testem körül.
- Nos... Ez hosszú történet - sóhajtottam. - De a lényeg, hogy minden rendben. A cégtől voltunk néhány taggal bulizni, elhúzódott, és inkább Bennél aludtam, mert nem akartam későn hazaállítani és felverni titeket. - Tudom, a hazugság nem szép dolog, de nem akarom a terhes testvéremet is felhúzni a dologgal. Majd egyszer elmesélem neki, de ezt most egyedül kell megoldanom.
- Te is ott voltál? - nézett Ashley gyanakvóan Benre.
- Igen, és büszkén állítom, hogy Ems teljes mértékben jó kislány volt - dobta át fél kezét a vállamon, egy széles vigyor kíséretében.
- Aha, valószínűleg... Azért van rajta a boxered? - vonta fel a fél szemöldökét és így méregette Bent.
- Megkaphatnám a ruháimat? - tereltem a témát. Ashley a kezembe nyomta a kezében tartott reklámszatyrot, amibe belehajított néhány ruhadarabot.
Levetettem magamról Ben karját és a fürdőszobába szökdécseltem, miközben hallottam, hogy Ben magyarázza Ashleynek, hogy tényleg nem történt semmi az éjszaka, és azért adta oda ruháit, mert az durvább lett volna, ha pucéran alszok.
Igazából ezt Ben nem veszi észre, de én már túl jól ismerem a nővérem és tudom. Tudom. Tudom, hogy Ashley azt akarja, hogy legyen köztünk valami, mert ő mindig egy ilyen srácot képzelt el mellém. De nem értem, hogy miért nem lehet felfogni azt, hogy Ben nekem a legjobb barátom és semmi több? Remélem hamarosan mindenki megérti, mert már beleuntam.
Bementem a fürdőbe, ahol gyorsan arcot mostam, és átöltöztem. Úgy gondoltam, hogy valamit kéne kezdeni a fogaimmal is, nem szeretem kihagyni a fogmosást, kellemetlen érzés, akkor is ha beveszek egy rágót. Lehajoltam a csap alatt található kis szekrényt egy fogkefe után kutatva, de lehet, hogy jobban jártam volna fogmosás nélkül. A szekrényben volt fél üveg folyékony szappan, néhány guriga WC papír, fogkrém, fogkefe, valamint egy rakat óvszer és egyéb teljesítményfokozó szerek.
Nagyot nyeltem és benyúltam a bontatlan csomag fogkeféért, ami pechemre pont a kotonok mögé voltak berakva. Egyfolytában azt daráltam magamban, hogy 'nem nézem meg a méretét, nem nézem meg a méretét, nem nézem meg a méretét', de természetesen a tekintetem akaratomon kívül is a csomagolásra csúszott, ahol természetesen fel volt tüntetve a méret is. És hűű, meg izé, aúú. Wow. Na jó, ez értelmes volt, inkább visszatértem a fogmosáshoz. Majd veszek Bennek egy másik fogkefét.
Miközben a fogaimat sikáltam a tükörbe fürkésztem magam, és megállapítottam, hogy a fejem jobban hasonlít egy paradicsomra, mint önmagamra. Kellemes gondolatok...
Megmostam az arcomat, ami javított a színemen. A fogkefével a kezemben kiléptem a nappaliba, ahol Ash ücsörgött a fotelben és a telefonját nyomkodta.
- Szia - ültem le a fotel karfájára.
- Hali - zárta le a telefonját.
- Mi a mai programod? - érdeklődtem.
- Dylannel megyünk ultrahangra, miközben próbálom kitalálni, hogy miért fogdosol egy fogkefét - utalt a kezemben tartott tárgyra.
- Ismered a fogmosási mániám - legyintettem.
- Igaz - bólintott. - Nincs kedved eljönni velünk az ultrahangra?
- De - csillantak fel a szemeim. Igazából csak az elsőn voltam ott, és ki se tudtam venni a babát a fekete-fehér csíkokból, de állítólag ott volt. Igazából hihetetlen büszke vagyok a nővéremre és Dylanre, és már azokból a foltokból tudom, hogy gyönyörű kisbabájuk lesz. - Csak előtte Bennel be kell ugranunk a céghez egy gyors elintéznivalóra. Mikorra kell menni?
- Kettőre - felelte.
- Addigra bőven hazaérek - mosolyodtam el magabiztosan.
- Itt is vagyok hölgyeim - jelent meg Ben. Szürke csőfarmert vett fel és egy fekete belebújós pulcsit. Haja égnek meredve állt, a zselének köszönhetően.
- Indulhatunk? - tápászkodtam fel, miközben a zacskóért nyúltam amiben még benne hagytam a világoskék pulcsimat.
- Honnan van ez a fogkefe? - ráncolta a homlokát.
- Ja, találtam, remélem nem baj - néztem fel rá a számat rágva.
- Dehogy, fel is akartam ajánlani - legyintett mosolyogva. - Amúgy kidobjam, vagy inkább megtartod?
- Kidobnád egy használat után? - álltam fel hatalmas szemeket meresztve rá.
- Szegény fogkefe, az a sorsa, hogy csak egy ember szájában kellet járnia - biggyesztette le az ajkait.
- De rossz lehet fogkefének lenni - gondolkodott el Ashley.
- Na jó, inkább dobd ki, mielőtt túlfilozofálgatjuk a fogkefe rövid életét - nyomtam a kezébe, mire Ben röhögve elvette a kezemből.
- Legalább nem lesz egyedül, én is kidobtam a sajátom miután a konyhában mostam fogat - vonta meg a vállát, majd szórakozottan kivitte a fogkefét.
- Csak nekem lenne bizarr a mosogatóban fogat mosni? - nézett előre a konyha felé.
- Végül is elfoglaltam a fürdőjét - gondoltam végig a dolgokat.
- Mindegy - zárta le a témát Ashley.
- Mindegy - egyeztem bele egy bólintással.
Ben kocsijánál elköszöntünk Ashleytől, aki továbbment Dylan étterméhez, gondolom benyom egy adag spagettit vagy valami.
Amikor beültem Ben kocsijába rögtön megcsapott a fenyő illatú autóillatosító illata. Ben lakásával ellentétben a kocsijában katonás rend uralkodott, sehol egy eldobott üdítős doboz, vagy szalvéta, még az ülések is egyforma szögben állnak amikor parkol. Hetente viszi kitakarítani, míg nekem három havonta egyszer eszembe jut. Egy szó, mint száz, Ben ugyanolyan kocsimániás, mint bármelyik pasi.
Miután kikanyarodott az utcából benyomta a rádiót. Igazából fogalmam se volt, hogy miért, hiszen Ben utálja a rádiót, mindig továbbtekeri az összes adót, aztán ideges lesz és berak valami CD-t.
- Nem - nyomott tovább egy Gossip számot. - Fúj - rakta át Lady Gagát. - Feminista - fintorgott Beyoncera. - Jézusom, ezeket még adják? - Beachboys. - Bah - Will.I.Am. - Ezt most komolyan gondolják? - tért rá egy klasszikus adóra.
- Rolling Stones? - sóhajtottam fel, mert Ben már egyre erőteljesebben váltogatott az adók között.
- Az most jól esne - felelte, úgy mintha másnaposan egy Aszpirinnel kínáltam volna meg.
Kinyitottam a kesztyűtartót, ahol az én kocsimhoz hasonlóan, tele volt CD-vel. Kiválasztottam a számomra szimpatikus albumot, majd behelyeztem a CD lejátszóba és szórakozottan figyeltem ahogy Ben vonásai rendeződnek.
- Ez már zene - bólintott.
- Jobban vagy? - kérdeztem nevetve.
- Ez nem vicces. Oké, hogy te mindenféle zenét meghallgatsz, de nekem néhánytól felfordul a gyomrom - mondta halál komolyan.
- Földhöz ragadt vagy - közöltem. - A rockon kívül nem vagy hajlandó más zenének nyitni.
- De hajlandó vagyok. Múltkor is végighallgattam veled egy csomó számot amit mutattál - bizonygatta.
- Ha te hallgatásnak nevezed, hogy végig fájdalmas képet vágtál, és konkrétan menekülni akartál... - röhögtem fel.
- Jó, de te is nyitsz az én zenémnek, egy esélyt megért - vonta meg a vállát.
- Annyi különbséggel, hogy én szeretem is a legtöbbet.
- De én nem tudom megszeretni. Egyszerűen nem megy - rázta a fejét.
Az út további részében folytattuk a zenék kielemzését, érveket és ellenérveket hoztunk fel. Igazából vicces volt, hogy ilyen pite dolgon veszekszünk, de legalább elvoltunk.
Miután Ben leparkolt a lifthez sétáltunk, és most nem a hármas gombot nyomtuk le, hanem az egyest. Ott van a recepció és a főbejárat. Odasétáltunk a recepciós pulthoz, ahol egy harmincas évei végén járó nő ült, névtáblája szerint Olivia.
- Jó napot! - köszöntem.
- Miben segíthetek? - nézett rám kedvesen a szögletes, vastag keretű szemüvege mögül.
- Nem adtak le esetleg egy fekete kis táskát mostanában? - érdeklődtem.
- Egy pillanat - mondta, majd a székével hátragurult a mögötte lévő szekrényhez, amiben hatalmas papírdobozok helyezkedtek el. Már tudtam, hogy semmi esélyünk, mivel Jessica rózsaszín válltáskája kivillant a sötétben.
- Ezt ma adták le, egy rózsaszín darabbal együtt - tette le a táskámat a pultra. - Ezt kereste?
- Igen, köszönöm szépen - feleltem csalódott hangon.
- Minden rendben? - fürkészett a nő. Gondolom nem ezt a reakciót várta egy elveszettnek vélt táska megtalálása után.
- Persze - erőltettem magamra egy mosolyt. - Köszönjük szépen.
Miközben visszasétáltunk a lifthez magamhoz szorítottam a táskámat, majd amikor beléptünk az apró térbe felnyitottam és kivettem a telefonomat. Csak egy tucat hívás Ashleytől, néhány Dylantől, és egy SMS... Harry.

Szia. Figyelj, már rég hallottam felőled és a múltkor minden olyan jó volt, aztán egy mondattal elcsesztem. Figyelj, nem tudom, hogy mennyire vagy elfoglalt, hívj fel ha van időd, és összefuthatnánk. Jó lenne. 

- Mi történt? - kérdezte Ben, miközben kinyílt a lift ajtaja. Gondolom az arckifejezésemből látta a meglepettséget.
- Csak Ash vagy nyolcszázszor hívott - legyintettem és visszatettem a telefonom.
- Ez várható volt - felelte, majd szerencsére nem faggatott tovább, hanem kinyitotta a kocsi ajtaját és mindketten beszálltunk.
Becsatoltam a biztonsági övem és újra a táskámban kutattam. Mindenem meg volt, nem is feltételeztem, hogy Eric bármit is lenyúlt volna. Viszont a táskám tartalmát szaporította valami ami eddig nem volt ott.
- Basszus - sziszegtem a kezem közé fogva a kis fehér cetlit. Ben azonnal rám nézett, majd a kezemben lévő kis papírra.
- Mi az? - kérdezte szikrázó szemmel, majd gyorsan visszaterelte az útra a tekintetét.
- Felolvasom - mondtam, majd egy mély levegőt vettem. - Ezt még nagyon megbánod kislány. A tűzzel játszol, és ezt te is jól tudod. Még találkozunk. Cupp, Eric.
- Bazdmeg! - csapott rá Ben a kormányra, majd utána még egy nyomdaszöveget nem tűrő válogatott káromkodást is ledarált. - Tudtam, hogy nem kellett volna elmennetek. Ez egy perverz állat, könyörgöm teljesen be volt gerjedve rátok. Majdnem megbaszott! - kiabált, nekem pedig azonnal összeszűkült a gyomrom.
- Ben, sajn... - kezdtem, de Ben mintha észre se vette volna, hogy megszólaltam.
- Nem kellett volna hagynom, hogy elmenj - csapott rá ismét a kormányra és én akkor észrevettem, hogy nem is rám dühös, hanem saját magára.
- Ben - tettem a kezemet óvatosan a kézfejére, miközben a váltót fogta és folyamatosan mondta a magáét. - Ez nem a te hibád. Én csesztem el. De majd minden lenyugszik és nem lesz semmi.
Ben egy mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Azt hiszem sikerült lenyugodnia. Kezeinket még hosszú másodpercekig ott tartottuk, talán ez az érintés volt az ami mindkettőnknek valami megnyugvást adott.

A kórházban szórakozottan figyeltem ahogyan Ashley hasára felkenik az a fura kencét, majd néhány pillanat múlva megjelent a képernyőn a kisbaba képe. Én még mindig nem tudtam belőle kivenni semmit, csak egy kis gombócot és egy nagyot. Állítólag a kis gombóc a feje volt, a nagy meg maga a gyerek. Ezt persze nem akartam az orrukra kötni, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, ezért hevesen bólogattam, amikor az orvos, vagy Ashley magyarázott a babáról.
- Biztos nem akarják tudni a baba nemét? - kérdezte a doktornő miközben kikapcsolta a kijelzőt. Magas, vékony, sötétszőke, hullámos hajú, a negyvenes éveiben járhat. A bal gyűrűsujján elhelyezkedő karikagyűrű jelezte, hogy igenis foglalt.
- Ha már idáig kibírtuk... - simította végig Ashley a hasát.
- És nevekben gondolkodtak már? - érdeklődött kedves mosollyal az arcán.
- Igen - felelte Dylan. - Ha fiú lesz akkor Peter lesz a neve, ha lány akkor Elizabeth - mesélte egy büszke mosollyal az arcán.
- Mindkettő gyönyörű név - erősítette meg az orvos. - Akkor egy hónap múlva várom ismét Miss Parker, ha bármi panasza lenne, tudja a számom, hívjon bátran.
Miután elköszöntünk a doktornőtől elhagytuk a kórház szülészetét és átmentünk a baleseti osztályra Apához. Ashley mindenképpen itt akarta megszülni a gyereket, hogy Apa akkor is ott legyen vele, még ha ő nem is tud róla. Sajnos a helyzete változatlan. Szinte összeszorult a szívem amikor úgy beszélgettünk vele, hogy fogalma se volt, hogy kik vagyunk, de legalább hallottam a hangját. Mindig is karakteres hangja volt, de ez most nem az volt, mint amikor kiskoromban a kertben futott utánam, vagy amikor a házi feladatomban segített. Sokkal erőtlenebb, sokkal töröttebb volt. Apa mindig is egy talpraesett ember volt, így tudtam, hogy egy nap felépül. Fel fog épülni. Tudom.
A kocsi hátsó ülésén ülve elsuhantak a fülem mellett Ashley és Dylan beszélgetésének szavai, és örömmel vettem tudomásul, hogy a délelőtti hideg ellenére most már szépen kisütött a nap, az emberek is kivirultak, az utcákat ellepték a turisták, akik minden egyes nevezetességnél megállnak fotózni, hogy később egy családi fotóalbumban fellapozzák ezeket a képeket, amikor már nyugdíjasok lesznek. Vagy egyszerűen csak jó turistaként viselkednek és pózolnak. Ki tudja?
Amikor leparkoltunk a ház előtt akaratlanul is elmosolyodtam. Harry azt mondta, hogy szívesen összefutna velem. Nos, ebben a szép időben én nem is tudok jobb elfoglaltságot egy kis edzésnél.
Dylan visszament az étterembe, Ash pedig egy könyv társaságában tervezte a délutánja további részét, így én bementem a szobámba, és miközben a Nike melegítőim között válogattam Harry számát tárcsáztam.
- Hello - vette fel a telefont a második csöngésre.
- Szia Harry, hogy vagy? - kérdeztem semlegesen a kezembe véve egy lila topot.
- Úgy örülök, hogy felhívtál, aggódtam, hogy nagyon berágtál rám - hangja megkönnyebbültnek és egy kicsit felszabadultnak tűnt.
- Csak nem értettem a hangulatváltozásaidat - vontam meg a vállam, és bár engedtem neki, azért igyekeztem még egy kicsit hűvös maradni.
- És mikor érnél rá egy találkozásra? - kérdezte bizonytalanul.
- Nos, nekem van tervem mára, és arra gondoltam, hogy csatlakozhatnál - piszkáltam a körmömet és kíváncsian vártam, hogy mit szól.
- Egész nap szabad vagyok - mondta.
- Akkor vegyél futócipőt és én eléd megyek - feleltem egy magabiztos mosolyra húzva a számat.
- Mi? - szinte láttam magam előtt ahogy zöld szemei értetlenséget sugároznak.
- Te mondtad, hogy jó lenne összefutni - vontam meg a vállam. - Én úgyis terveztem ma futni.
- De én...
- Háromnegyed óra múlva ott vagyok, szia - nyomtam ki a telefont.
Na. Ha Harry komolyan gondolja akkor most futni fog, akármennyire is utál futni. Ha pedig ennyire se képes, akkor egyszerűbb, ha elfelejt. Kicsit egoista meglátás, de azt hiszem a beszólásai után ennyit megérdemlek.