Utószó

Csak nézem a nagy fehér területet magam előtt és fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele, ezért inkább leírom, hogy mi történik. Vagyis azt, hogy a nagy fehér felületet bámulom a laptopom képernyőjén, ami már nem is olyan fehér. Még sosem csináltam ilyet, egy blogomat sem zártam még le, így nem is tudom, hogy hol kéne kezdenem.
Sokan kérdeztétek, hogy lesz-e második évad. Nem. Nem lesz. Mert ez valami egy, valami megismételhetetlen. Akármennyire is akarnám ezt nem tudnám felülmúlni. Csak kipattant egy szikra a fejemből és elkezdtem írni. Rengeteg minden megváltozott az első ötlethez képest, de biztosítalak titeket, hogy sokkal jobb lett, mint eredetileg elképzeltem. Szóval lett egy ötlet, az ötlet meg lett valósítva és most ide jutottam. A búcsúzáshoz. 61 rendszeres olvasóval, 363 komment-tel, egy csodálatos főszereplővel és megannyi mellékszereplővel.
Sose terv szerint írtam. Csak leültem és írtam. A klaviatúra kattogott, miközben a fülemben szólt a zene, a történet pedig haladt előre. Voltak jobb, kevésbé jobb részek, de egy valamiben biztos vagyok. Nem bántam meg, mert sikerült valami olyat alkotnom, amire büszke vagyok. Amihez üszkén adtam a nevemet, amire mindig mosolyogva fogok visszaemlékezni.
De tudjátok, hogy ezt egyedül nem tudtam volna véghezvinni. Nélkületek semmi értelme nem lett volna. Hihetetlen érzés volt a hozzászólásokat olvasni, hihetetlen volt veletek nevetni, veletek sírni. Köszönöm, hogy itt voltatok velem, köszönöm, hogy együtt élhettük át ezt a fantasztikus blogot. Hihetetlen volt olvasni, hogy egy fiú is olvassa a blogomat, aki bár elég rég hallatott magáról, remélem azért még kapok tőle néhány sort.
Van két ember, akiket szeretnék kiemelni, remélem nem sértődik meg senki e miatt.
Az egyikük Timi. Timi a kezdetektől fogva velem van, amit még mindig nem fogtam fel. Ő tőle kaptam életem első kommentjét és ő az aki szinte minden betűmet olvasta. Mindig itt volt mellettem, és tudom, hogy itt is lesz, mert ha nem magamhoz láncolom. Köszönöm neki, mindazt amit értem tett <3

A másik Petra. Sose felejtem el, hogy már a kommentjein mennyit nevettem, már néhány szó alapján megértettük egymást. Sose hittem volna, hogy lehet ebből több, de lett. Egy kommentben beszéltünk egy Zarrys képről, amit később nekem elküldött Facebook-on üzenetben és onnantól kezdve nem volt nap, hogy ne beszélgettünk volna. Egy fantasztikus lány, akit most már barátnőmnek hívhatok. Az összes blogomon az ő fejlécei virítanak és nem egyszer adott tippet a folytatáshoz. Néha felteszek neki egy tök értelmetlen kérdéseket, és úgy válaszol rá, mintha teljesen természetes lenne, hogy megkérdezem tőle, hogy 'Eper vagy alma?!'. Köszönöm neki, hogy elvisel, köszönöm, a rengeteg segítséget és köszönöm, hogy a barátnőmnek nevezhetem. <3
Természetesen rengetegen vagytok még, és kicsit mintha mindenkit ismernék, de egyszerűen nem bírtam volna ki, ha ezt a két személyt nem említettem volna meg. Nélkülük nem lenne teljes.

Vannak dolgok, amiket eddig többnyire magamban tartottam és talán érdekesnek találjátok, úgyhogy összegyűjtöttem ezeket, és most meg is osztom veletek. :)

~ A blog címével rengeteget vesződtem. Mondom jó, akkor hagyom egy kicsit, majd eszembe jutott. Felmegyek a Youtube-ra és elindítottam Pink - Truth About Love albumát. Azonnal tudtam, hogy ez kell nekem.

~ Amikor az egész blog ötlete felötlött a fejemben egy Harry Stley fanfictionnak szántam. Nos, nem az lett. :)

~ Az első rész piszkozatának első sorai:

-Mosolyogj... Ez az... Fantasztikus vagy... Most fordulj meg és nézz hátra... Igen Ems, nagyon jól megy...
Álltam a kamera előtt és engedelmeskedtem a kedvenc fotósom Ben utasításainak. Körülbelül egyszerre érkeztünk a céghez, és a legjobb barátom lett. Csak meleg, de ez engem sose zavart. Ebben az őrült világban ő az egyetlen aki meghallgat.

Úgy érzem nagyon jól döntöttem, hogy végül átírtam. :DDDD

~ A tizedik rész környékén döntöttem el, hogy Emily a végén Ben-nel lesz, egészen odáig mindig más volt a kedvencem.

~ Az utolsó néhány résznél folyamatosan Lucy Hale - You Sound Good To Me (katt) számát, és Ellie Goulding - Goodnes Gracius-át (katt) hallgattam, olyannyira, hogy mást meg sem mertem nyitni, félve attól, hogy akkor teljesen más hangulatban fogok írni(?). Azóta egyik számot se hallgattam, talán kicsit beléjük untam. :DD

~ Az epilógusnál szintén Ellie Gouldinget hallgattam, csupán a How Long Will I Love You-t (katt), Ben levelének írásánál pedig Christina Perri - A Thousand Years-ét (katt)

~ Emily karakterét Caitlyn Paterson játssza, aki a való életben is modell, a Sabo Skirt-nek dolgozik.

~ Ben karaktere szintén egy modell, Vini Uehara.

~ Személyes kedvenc fejezetem a tizenegyedik.

Azt hiszem ennyi lenne.
Lassan be kéne fejeznem ezt az utószót, hiába nem akarom. Nem akarom, mert nem vagyok elég erős ahhoz, hogy lezárjam, pedig fel kéne nőnöm az ilyen feladatokhoz.
De nem kell lezárnom végleg ugye? Ti még velem maradtok, ugye?
Ez a blog mindig közel fog állni a szívemhez. Valami különleges, valami olyan, aminek örülök, hogy végigvittem. Mert ahogy már nemrég mondtam büszke vagyok rá. Büszke vagyok rátok. És egy kicsit magamra is büszke vagyok.

Nagyon köszönöm mindenkinek aki velem tartott. Köszönöm, hogy velem vagytok, velem voltatok. Akit érdekel az új blogom már kint van a modulsávban, ide nem akarom belinkelni, mert nem ide tartozik. Itt most csak a Truth About Love-nak van helye. Egy történetnek, ami örökké bennem fog élni.

Most, hogy megírtam, majd kiposztoltam elmegyek a beállításokhoz. Kissé nehézkesen, de átírom a címet.

Truth About Love [BEFEJEZETT]

http://www.youtube.com/watch?v=HMwm2xwoQjg

2014.02.02.

xoxo, Kikiih

Epilógus

Most nem tudok mit írni ide. Majd az utószónál.
Csak annyit kérek, hogy mindenki, aki olvasta a blogot, hagyjon itt maga után néhány sort, mert nagyon sokat jelentene.
Köszönöm, hogy velem voltatok. <3

Epilógus

Azt mondják, hogy az emberek évről-évről egyre többet változnak. Három és fél év telt el, én pedig már a fejemet fogva, mosolyogva emlékszem vissza azokra a különös emlékekre. Azóta az életem teljesen stabillá vált. Az ujjamon lévő karikagyűrű mutatja, hogy immáron teljesen elköteleztem magam. Az iránt az ember iránt, aki ugyan ilyet visel a bal gyűrűsujján. Ben. Azóta szétválaszthatatlanok lettünk, és én azóta csodálkozom rajta, hogy hogyan lehettem ilyen vak. Szeretem, és azt hiszem nem túlzok ha kimondom, ő életem szerelme. Sose hittem az ilyen közhelyekben, egészen addig amíg át nem éltem. Kivétel nélkül, mindenki örült nekünk, azzal együtt, hogy ki voltak borulva a rengeteg szenvedésünkön...

Egy hosszú folyosón gurítottak végig a kórházi ágyamon, miközben olyan fájdalmakat éreztem, mint még soha. Nem is kívántam magam látni kívülről, a hajgumimból a tincseim nagy része kiesett, izzadtam és néha-néha felsikítottam. Ben szinte futott az orvosokkal együtt, és mind nagyban magyaráztak, hol nekem, hol egymásnak.

Végre elértük azt a helyet, ahol azt hittem, hogy megkönnyebbülök, de nem. Minden csak rosszabb lett, a szülőszoba feliratú helyiségben.

- Ne aggódj - szorította meg a kezem Ben. - Itt vagyok, minden rendben lesz.

- Oké, itt van, de te nyomod ki a gyereket? - néztem rá idegesen. - Nem? Akkor miért ne aggódjak?
- Én is szeretlek - simította meg a kézfejemet.

- Akkor - húzta fel a gumikesztyűjét az orvos. - Kezdhetünk nyomni.

- Máris? - ijedtem meg.

- Két perce azon balhéztál, hogy legyen már kint a baba - forgatta a szemét Ben.

- De még nem vagyok felkészülve - mondtam, majd egy fájás közbeszólt. - Aú! - szorítottam meg még jobban Ben kezét.

- Pedig fel van - közölte az orvos. - Szóval nyissa szét a lábait és nyomjon.

Ha az addigi fájdalmakat elviselhetetlennek tartottam, akkor ezt nem tudom mihez hasonlítani. Sírtam, üvöltöttem visítottam, elegem volt mindenből. Sajnos akkor nem tudtam vele foglalkozni, hogy a férjem ott áll mellettem és végignézi az egész hisztériámat, de mint később kiderült ő is annyira ideges volt, hogy nem tudta érdekleni, csak azon volt, hogy legyek már végre túl rajta.

- Ben, rohadj meg - közöltem vele.

- Mi? - nézett rám rezignáltan.

- Mert ha te nem vagy nincs ez se. Ááá! - üvöltöttem.

Ben tudta, hogy nem kell komolyan venni, ezért csak jobban megszorította a kezemet és tovább biztatott, hogy szüljem már meg végre a gyereket. Én azonban úgy éreztem mintha egy krumplis zsákot kellett volna kinyomnom magamból.

- Kint van a feje - szólalt meg az orvos egy idő után, Ben pedig azonnal lépett oda, hogy megnézze.

- Itt ne hagyj! - kiáltottam rá ijedten.

- Nyugi, csak ide jövök - mosolygott rám biztatóan és ellépett tőlem, hogy megnézhesse a baba arcát. Ahogy visszalépett hozzám azonnal rákérdeztem.

- Milyen? - ziháltam.

- Gyönyörű. Folytasd Ems.

Sosem becézgetett. Mindig csak Ems voltam. Nem voltam kicsim, nem voltam életem, nem voltam drágám, nem voltam cica, nem voltam baby. Mindig csak Emily voltam. Amikor rákérdeztem, hogy miért azt mondta, hogy egyszerűen azért, mert gyönyörű nevem van, és megérdemlem, hogy így szólítson.
Tudtam, hogy megéri a szenvedés. Tudtam, hogy a közös jövő valami igazán varázslatos lesz. Ben megérte a fáradtságot, akkor a tőle kapott baba is. Ők, megérik a fáradságot, a fájdalmat. Mert mi megérdemeljük.

- Gratulálok. Kislány - szólalt meg az orvos, én pedig zihálva helyeztem a fejem a párnára és szinte fel sem fogtam, hogy mi történik. - Apuka, elvágja a köldökzsinórt?
Ben elengedte a kezem és arrébb lépett. Fél szemmel láttam, ahogy odalent ügyködik, folyamatos vigyorral az arcán, amitől fáradtan elmosolyodtam. Lehunytam a szemem, és hallottam ahogy a nővér megkérdezi Ben-t, hogy segít-e megfürdetni a babát. Természetesen rögtön belement.

Néhány perc múlva felnyitottam a szemem és hiány érzetem lett. Adják már oda a gyerekemet, aki kilenc hónapig bennem lakozott! Nem azért szenvedtem annyit, hogy ne is lássam!
Pont végszóra Ben mellém lépett és óvatosan megszólított. Pislogva kaptam felé a fejem, aztán a kezében tartott rózsaszín takaróra esett a pillantásom, amiről azután le se tudtam venni a szemem.

- Menj Anyához - szólt lágyan és a kezembe adta a kicsit.

Kicsit arrébb csúsztam, hogy Ben felférjen az ágyra, de nem is foglalkoztam vele. Csak a kezemben tartott kis csodát figyeltem.

- Istenem, de gyönyörű vagy - suttogtam és megráztam a fejem, könnyei kicsordultak. - Előbb sokkal nagyobbnak tűntél, igen - nevettem fel kissé. - El se hiszem, hogy végre itt vagy. 

Ben óvatosan megsimította a karomat és nyomott egy puszit a fejem tetejére, majd letörölt néhány könnyet.

- Köszönöm - néztem rá meghatottan.

- Mégis mit? - értetlenkedett.

- Ha te nem vagy, nincs ez se - ismételtem meg a nemrég elhangzott mondatomat, teljesen más értelemben.

Fejemet a vállának döntöttem, és visszanéztem a csodálatos kislányunkra.

- Nagyon szeretlek - karolt át. - És persze téged is - nézett rá a babára.

- Döntöttek már a névről? - lépett hozzánk a nővér.

- Jessie - mondtuk ki egyszerre.

Üdvözöllek a nagyvilágban Jessie. Lehet néha Apu kicsit ideges lesz, és el lesz halmozva munkával, de rád mindig lesz ideje. És lehet, hogy Anyu néha kicsit szétszórt, de rád mindig oda fog figyelni. Apu és Anyu hihetetlenül szeretik egymást, és legalább annyira szeretnek téged is, tehát ha úgy vesszük, csak tőlünk végtelenszer végtelen szeretet kapsz, szóval abból biztosan nem lesz hiány.

Ja és még valami. Ha majd eléred azt a kort, hogy a pasik elkezdenek utánad kacsintgatni, nagyon gondold át, hogy ki lesz az igazi. Talán ez az a dolog, amiben majd nem tudunk annyit segíteni. Ez egy olyan út, amit egyedül kell majd bejárnod.

De egy nap biztosan te is rájössz, hogy mi az igazság a szerelemről.

Thirtyfive

Azt hiszem... Nem tudok mit mondani. Annyi érzelem kavarog bennem, hogy egy értelmes mondatot nem tudnék leírni. Nagyon sajnálom, majd az Utószóban mindent kiírok magamból, de most nem megy.
Köszönöm mindenkinek aki velem tartott, köszönöm, hogy itt voltatok velem és együtt éltük át a történetet.
Nagyon szeretek mindenkit. <3
Jó olvasást!!
xoxo, Kikiih
(Tényleg utoljára írtam le itt? Tényleg...)

Csak veled legyek.

Az információs pultnál konkrétan bolondnak néztek. Egy síró lány vadul magyaráz, hogy mennyire szerelmes a legjobb barátjába, aki nem reagál az üzeneteire, és éppen Párizsba menne a Chanel-hez, de ő most inkább New York-ba akar repülni.
Egyszerűbbnek tartottam átnyújtani a levelet, és a velem szemben álló, körülbelül velem egykorú lány szinte azonnal megértett.
- Melyik a legközelebbi járat? - kérdeztem idegesen.
- Indul egy három óra múlva... - böngészte a gépet.
- Nincs valami közelebbi? - nyeltem nagyot.
- De, az huszonöt perc múlva indul, de tíz perccel előbb már a gépen kell lenni - rágta a szája szélét.
- Tökéletes!
- De az a másik terminálban van - magyarázta.
- Nem érdekel! - kissé meghökkent, de látta rajtam az elszántságot, így segített rendezni mindent.
Újdonsült jegyeimet szorongatva, úgy rohantam mintha puskából lőttek volna ki, nem érdekelt, hogy mi van az utamban. Átugrottam egy bőröndöt, majdnem ráléptem egy kisfiú autójára, és egy tucat embert félrelöktem.
De odaértem! Épp zárták volna le a sort, amikor ziháltan átnyújtottam a jegyemet.
- Jól van? - kérdezte meg a szőke, kissé ritkuló hajú pasi.
- Most állítottam fel egy új rekordot - feleltem és még mindig nem állt helyre a légzésem.
- Gratulálok - felelte furcsán és átnyújtotta a hitelesített jegyemet.
Már kissé nyugodtabb tempóban sétáltam a fémfolyosón, ami már a gépbe vezetett. A jegyemet ismét át kellett nyújtanom, és a stewardess a nevem láttára kissé meglepődött.
- Te az az Emily Parker vagy? - pislogott a nagy műszempilláival.
- A modell? Meglehet - mosolyogtam rá, mire visszaadta a jegyemet.
A sorom szélén ültem, így egy perc nyugtom nem volt, mert a légiutas kísérők folyamatosan tologatták a büfés kocsijukat, és a mellettem ülő pasi annyi narancslevet megivott, hogy egyfolytában pisilni járt, nekem pedig folyton fel kellett állnom. Bár mindezek ellenére is izgultam volna, szóval teljesen mindegy.
Azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet, amikor közölték, hogy megkezdjük a leszállást. A körülbelül tízperces időtartam nekem tíz órának tűnt.
- Mitől fél ennyire? - szólalt meg a narancsleves pasi. - Nem zuhanunk, leszállunk.
- Ja, nem félek csak... Csak már unom a repülést - próbáltam értelmes magyarázatot adni.
- Aha - bólintott, majd visszatemetkezett az újságba.
Felfújhattam volna, hogy bolondnak néz, de mit idegeskedjek egy negyvenes pasin, akinek kicsi a hólyagja?
Azt hiszem én voltam az első aki kikapcsolta az övét a több órás út után. Felkaptam a táskámat, amibe utoljára belekukkantottam, hogy minden megvan-e. Legszívesebben fellöktem volna mindenkit, de túl szűkös volt a folyosó, így pingvinként totyorogtam és vártam, hogy az emberek levegyék a csomagjukat.
Ismét egy fémfolyosóba léptem, de ez már sokkal másabb volt, mint a londoni. Csak sodródtam az árral, gondoltam mások tudják, hogy merre kell menni.
A csomagkidobóig jutottam, és néhány percig ott álldogáltam, amikor leesett, hogy nekem nincs is csomagom, hisz az a párizsi járatra lett feladva. Azt hiszem telefonálnom kéne az ügynökömnek.
- Cheryl? - kérdeztem amint felvette. - Történt egy kis kavarodás... Igen, nem ma érkezem, hanem... Fogalmam sincs, majd értesítelek...New Yorkban...Ez egy hosszú történet, nekem pedig sietnem kell...Nem,nem ígérem mindenről tudni fogsz...Itt a taxim, le kell raknom...Szóval kérlek szedd össze a csomagjaim, meghálálom...Puszillak.
Szegénykém, francia akcentussal hadart és egy hatalmas kérdőjel lebegett a szemei előtt. Mint mondtam, majd megmagyarázom.
- Jó napot! - ültem le a hátsó ülésbe, a taxis pedig unottan visszaköszönt.
- Hova vihetem?
- A Victoria's Secret stúdiójához - feleltem kapásból.
- És az hol van? - röhögött fel.
- Nem tudom - ijedtem meg.
- Na jól van, közben el kell indulni, de derítse ki, hogy merre van, vagy találjon ki egy másik címet - tekerte el a kormányt, míg a kollégái már dudálni kezdtek.
- Akkor gyorsan telefonálok.
Egyetlen név jutott eszembe. Gyorsan letekertem a névjegyzékben a J betűhöz és tárcsáztam.
- Mi az, hogy csak most hívsz? Már rég Párizsban kell lenned! - akadt ki Jessica.
- Nem Párizsba vagyok - közöltem nyugodtan.
- Mi? - szinte láttam magam előtt a meghökkent arcát. - Mégis merre vagy?
- New Yorkban ülök egy taxiban, és nagy szükségem lenne rád.
- MI?! Hogy kerülsz New Yorkba?!
- Hosszú történet... - sóhajtottam.
- De várj, hogy érted, hogy szükséged van rám? - akadt el megint. - Nekem is New Yorkba kell mennem?
- Nem csak... Nem tudod, hogy hol van a Victoria's Secret stúdiója?
- Megnézem a neten.
Hihetetlen hálás voltam, hogy nem kérdezett többet. Néhány pillanat múlva, már hallottam a billentyűk csattogását. Jessica lediktálta a címet, amit én továbbadtam a taxisnak.
- Egy taxiban vagy? - lepődött meg. Most komolyan, mit hitt?
- Igen, egy taxiban - válaszoltam kissé értetlenül.
- És tényleg sárga?
- Tényleg sárga - nevettem fel, és még a taxis is elmosolyodott.
- Na jól van. Akkor üdvözlöm Ben-t - nyomta ki.
Nem kérdezte, hogy miért gondoltam meg magam, hogy mi történt. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy úgyis megtudja, valamint, hogy jelenleg képtelen lennék normálisan válaszolni.
Hirtelen feltűnt, hogy itt nagyban zajlik a nap, holott Londonban már elvileg este van...
- Hány óra van? - kérdeztem.
- Kettő lesz - felelte a taxis, mire bólintottam. Még fel se fogtam az időeltolódást.
Negyven percbe telt, mire a taxis leparkolt. Hirtelen hálát adtam annak, aki kitalálta, hogy bankkártyával is lehessen fizetni a taxiban, különben nagy bajban lettem volna.
- Köszönöm szépen - mosolyogtam rá, majd kiszálltam.
Egy hatalmas épület tornyosult felettem, hatalmas Victoria's Secret, világító felirattal. Néhány embert ki kellett kerülnöm, de sikeresen eltoltam a hatalmas üvegajtót.
Nem idegenkedtem a helyzettől, rengeteg hasonló helyen jártam már. Odalépkedtem a pulthoz és megálltam a göndör, fekete hajú lány előtt.
- Szia! - mosolygott rám. - Miben segíthetek?
- Ben Hart-ot keresem. - Annyira furcsa érzés volt kimondani, és csak imádkoztam, hogy itt legyen.
- Éppen fotózása van - nézegette az előtte álló képernyőt. - Lassan végez. Fontos?
- Eléggé - bólintottam.
- Akkor odakísérlek - biztatott egy mosollyal. - Julie, elvagy itt egy darabig egyedül? - kérdezte a mellette álló lányt.
- Persze - csámcsogta a rágójával, majd a magazinjai között válogatott. Fel se nézve elvette a Cosmopolitant, aminek történetesen a címlapján szerepeltem.
A mellettem álló lánynak a szemei elkerekedtek, majd először a címlapra nézett, majd rám, ismét a címlapra, ismét rám. Csak nevetve széttártam a karomat, jelezve ez van.
- Megkérdezhetem, hogy mégis hogy kerültél ide? - kérdezte hitetlenkedve, megnyomva a lift hívógombját.
- Ben-hez jöttem. Személyes okok miatt... - vontam vállat.
- Ti együtt dolgoztatok nem? - gondolkodott.
- De - léptem be vele a liftbe.
- Ó, veled is... Szóval érted...
- Nem igazán - nevettem fel kissé, míg figyeltem ahogy benyomja a hatos gombot.
- Lefeküdt veled? - emelte fel szép ívű szemöldökét. Szép lány volt, a hollófekete hajával és barna szemeivel, karcsú alakjával.
- Nem, ő a legjobb barátom... - mondtam majd elbizonytalanodtam. - A lényeg, hogy beszélnem kell vele.
- Aha - bólintott, majd a lift ajtaja szétnyílt.
Végigvezetett egy hosszú, fekete padlószőnyeges folyosón, miközben egy csomó selyemköntösös, hajcsavarós lány jött velünk szembe, akik értetlenül nézték, hogy mit keresek itt.
- Itt van a fotózás - mondta. - Mint mondtam lassan vége, akkor nyugodtan beszélhetsz vele.
- Köszönöm szépen... - Említette a lány a nevét?
- Maddie - mosolygott rám.
- Köszönöm, Maddie - könnyebbültem meg.
Beléptem, de a nagy forgatagban észre sem vették, hogy ott vagyok. Csak elhúzódtam a sarokba, ahonnan mindent pontosan megfigyelhettem. Néhány modell együtt nevetgélt, sokan már pakoltak, kezdték lebontani az egész kócerájt. Valószínűleg az utolsó lány lehetett már csak hátra. Fekete csipkefehérneműben, erős sminkben és kócosnak látszó hajjal pózolt, Ben kamerája előtt.
Nem bírtam levenni a szemem Ben-ről. Magas alakjáról, a tökéletesen beállított hajáról, az egész kisugárzása vonzotta a tekintetemet.
Teljesen profin csinálta. Katt, katt, katt. Mosolygott, biztatta a modellt. Teljesen belemerültem a figyelésébe. Ahogyan kezet fogott vele, ahogyan megdicsérte. Még váltott pár szót a fényesekkel, majd a laptopjához lépett. Az USB-kábelt a fényképezőjéhez kapcsolta, majd a laptopba. Még páran megveregették a vállát, de már nem figyelt, csak a munkájára koncentrált.
Furcsálltam, hogy egy modell sem ment oda, várva, hogy megnézhesse a képeit. Mindenki sietősen távozott, mentek a következő fotózásra, vagy még előtte szusszantak egyet.
Csendben figyeltem. Háttal állt nekem, hátizmai megfeszültek. Szitkozódott, a laptopja nem akart felállni. Mosolyogva megráztam a fejem. Mindig túlterheli.
Tetteimet nem én irányítottam, táskámat a földre helyeztem, kissé közelebb léptem. A padlószőnyegnek hála nem hallotta meg, így Ben tovább variált, lecsapta a laptopja tetejét, majd vissza, mindenféle gombokat nyomogatott. Szórakozottan figyeltem, de felnevetni nem mertem.
Teljesen meghökkentem amikor megláttam a háttérképét. Szinte az első közös képünk, mindketten nevetünk rajta, miközben egymás szemébe nézünk. Azonnal összeszorult a torkom, és tudtam, hogy eljött az idő.
- Szeretem azt a képet - szólaltam meg. Nem volt hangos, de ő meghallotta. Felkapta a fejét a klaviatúrából és előre nézett.
Szép lassan fordult meg, mintha csak egy hirtelen mozdulattól eltűnnék. Hitetlenkedve nézett rám.
- Ems? - csak ennyit kérdezett, miközben nagyokat pislogott.
- Ems?! Ez most komoly?! Miattad minden cuccom a Párizsi repülőtéren van, az új ügynököm most szedegeti őket össze valahogy. Egyik terminálból futottam át a másikba, körülbelül 10km/másodperccel, csak azért, hogy elérjem a retkes New York-i gépet. A gépen egy perc nyugtom nem volt, valami kölyök hátul rugdosott, a mellettem ülő pasinak kisebb hólyagja volt, mint egy halnak, az egyik légiutas kísérő konkrétan zaklatott, mert kiderült, hogy a rajongóm. A taxis kiröhögött, mert nem tudtam, hogy hol van az a hely, ahova menni akarok, aztán azért is, amikor el kellett mesélnem Jessicának, hogy itt tényleg sárgák a taxik, mert ő derítette ki nekem, hogy hol van ez a szaros hely - hadartam. - Ennyi mindenen keresztülmegyek és te csak annyit nyögsz ki, hogy Ems?!
Néhány másodpercig némán meredt rám, majd kitört belőle a nevetés. Megdörzsölte a halántékát, majd megint felnevetett. Néhány pillanatra abbahagyta és a cipője orrát nézegette, majd visszanézett rám és ismét nevetni kezdett.
- Mégis miért jöttél ide? - értetlenkedett.
- A repülőtéren voltam, amikor a kezembe akadt a leveled - kezdtem. - Phill akkor adta oda, amikor felmondtam. Pont ideges voltam, mert képtelen voltál felvenni a telefonodat, így behajítottam a táskámba. Áldom az eget, amiért az a kedvenc táskám, és így egyértelmű volt, hogy azt viszem magammal a reptérre, és így időben megtaláltam.
- Várj ez sok - fagyott le. - Felmondtál?
- Szerinted miért mennék Párizsba? - tártam szét a kezem nevetve.
- Mit tudom én - nevetett fel kelletlenül. - Párizs... Eiffel-torony... Szerelmesek városa... Te és Malik...
- Hagyjál már Malik-kel! - kiáltottam el magam. - Nem érdekel Malik! Ott hagytam, mert inkább Párizsba mentem volna a Chanel-hez. De nem, mert engem csak te érdekelsz, és most itt állok előtted. Szóval hanyagold Malik-et!
- Szakítottatok? Chanel? Érd... - estek le neki a dolgok folyamatosan. - Érdekellek?
- Ajj a rohadt életbe! Mit nem lehet ezen felfogni? - nevettem idegesen és a könnyeim is majdnem folyni kezdtek. - Kiléptem a cégtől. A Chanel munkát ajánlott Párizsban. Szakítottam Zayn-nel, mert nem akartam feladni álmaim munkáját miatta, valakiért akiben meg sem tudnék bízni. Ma vagy tegnap... Ajj nem értek az időzónákhoz - toppantottam és egyre idegesebb lettem, a könnyek egyre jobban szúrták a szemet. - A lényeg, hogy a reptéren ültem és a pólódat szagolgattam és azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzol, és azon, hogy félek bevallani magamnak... És akkor elkezdtem kutakodni a táskámban és a kezembe akadt a leveled. Ahol az érzéseid... Mintha én írtam volna. És akkor leesett minden. Az, hogy szeretlek és az, hogy csak te kellesz. Nem kell Harry, nem kell Zayn, nem kell Párizs, nem kell a Chanel. Csak és egyedül te. Mert szeretlek.
Ben néhány pillanatig nem szólt semmit. Gondolom felmérte a hallottakat. Szép lassan közeledni kezdett, én pedig kétségbeesetten vágytam már rá. Olyan kicsinek, olyan védtelennek éreztem magam nélküle.
- Mond még egyszer - kérte, amikor már csak egy lépésre volt tőlem.
- Ismételjem ez az egészet? - ijedtem meg.
- Dehogy - nevetett fel. - Csak az utolsó mondatot.
Hirtelen nem tudtam, hogy mire gondol. Aztán leesett és féloldalasan elmosolyodtam.
- Mert szeretlek - ismételtem. - Szeretlek.
Ben hitetlenül elmosolyodott, és megszüntette azt az egy lépés távolságot. A derekamnál fogva magához húzott, homlokát az enyémnek támasztotta. Karomat a nyaka köré fontam, és fel se fogtam, hogy ismét a karjaiban tart, ismét itt áll előttem.
Ajkai súrolták az enyémeket, amikben már éreztem a bizsergést, és nem győztem várni. Ben azonban elhúzódott tőlem.
- Várj - szólt.
- Mi az? - estem kétségbe.
- Nem itt akarlak először megcsókolni.
- Mi van? - értetlenkedtem.
- Nemrég még hiányos öltözékű modelleket fotóztam itt és...
- Leszarom - szóltam közbe, mire Ben szélesen elmosolyodott és kissé felnevetett.
Ismét közelebb hajolt hozzám, és ismét a hatása alá kerültem, amikor...
Amikor kinyílt az ajtó.
- Ben figyelj... - nyitott be valaki.
- Takarodj innen - mondta Ben már-már röhögve, le se véve a szemét az ajkaimról.
- Oké - szólt ijedten a ránk rontó személy és becsukta maga után az ajtót.
Ben, mintha csak attól tartott volna, hogy valami ismét megzavar minket, mohón az ajkaimhoz kapott és bekebelezte azokat.
Ha a 'majdnemcsókjaink'-tól három lépcsőfokkal feljebb éreztem magam, akkor most a felhők között voltam.
Annyira tökéletes volt. Nyelveink egy ütemre táncoltak, testünk tökéletesen passzolt a másikéhoz. Nem fáradtunk bele, folyamatosan csak többet és többet akaratunk, mintha még mindig nem fogtuk volna fel, hogy megtörtént. A könnyeimet már nem is éreztem, ahogy a bizonytalanságot és a kételyt sem. Teljesen magabiztos voltam a karjaiban, és tudtam, hogy nekem csakis ő kell. Erős karjaival férfiasan ölelt, nyelvével profin kényeztette az enyémet, ami alig győzött reagálni. Szinte hihetetlen volt az egész, azt hiszem, hogy egyikünk se fogta fel még a dolgokat.
Pedig megtörtént.
Néhány pillanatra zihálva elhúzódott tőlem és mosolyogva nézte, hogy nem bírom eltüntetni a vigyort az arcomról. Zavaromban csak lábujjhegyre álltam, és én csókoltam meg, hogy a bámulásom helyett inkább az ajkait alkalmazza, amit egyébként készségesen teljesített.

Ben úgy gondolta, hogyha már ennyi mindenen átmenetem, különösen úgy, hogy a felét nem is értette, megérdemlem, hogy a nap további részét rám szentelje, és csakis rám. Így szabad napot vett ki, amiért többen is felháborodtak, de nem érdekelte.
- Ú, a kocsid! - örültem meg, hiszen végre valami ismerőset találtam ebben az új városban.
- Csak nem hagyhattam otthon a Babymet - simított végig rajta.
- Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam - sértődtem meg.
Ben csak megforgatta a szemeit és beült, én pedig követtem. Már fordította volna el a kulcsot, amikor én megállítottam.
- Mi az? - pislogott rám.
Válasz helyet csak odahajoltam hozzá, és mohón megcsókoltam, mintha nem öt perce hagytuk volna abba. Minél többet és többet akartam ízlelni az édes ajkait, amikre már olyan régóta vártam.
- Azért minden piros lámpánál ne csináld ezt, mert még nekünk jönnek hátulról - nevetett fel.
- Már megint a kocsit félti - csaptam a combomra tetettet idegességgel.
- Téged féltelek - mondta, miközben elfordította a kulcsot.
- Persze - nevettem. - Egyébként nem is meséltél. Milyen New York?
- Te is itt vagy... - nézett furcsán.
- Úgy értem itt élni - magyaráztam.
- Ja... Hát meg lehet szokni - vont vállat. - Itt nincs mindig olyan mocskos idő, mint Londonban, viszont... Nem tudok kissé csalódás nekem. Koszos, és a felhőkarcolóktól bezárva érzem magam.
- Értem - mondtam, miközben az ablakból a hatalmas toronyházakat nézegettem. - Nem rakunk be valami zenét?
- Keress CD-t - bökött a kesztyűtartóra.
- Miért nem jó a rádió? - kérdeztem, majd keresgélni kezdtem a hatalmas kuplerájban.
- Az itteni rádió rosszabb mint az otthoni - mesélte szinte elborzadva. - Ilyen tuc-tuc zenék mennek...
- Nem csak egy adó van... - jegyeztem meg.
- De nem érdekel. Szar és kész - kötötte ki, de én már nem is reagáltam rá, mert egy olyan lemez akadt a kezembe, amit tudtam, hogy meg kell hallgatnunk.
- Ezt tedd be - nyomtam a kezébe. Illetve akartam.
- Ems, vezetek intézkedj.
- Okéna - sóhajtottam, majd már rutinos mozdulatokkal helyeztem be a lemezt a kocsi lejárszójába.
- 21st Century Breakdown? - olvasta le a borítóról.
- Aha - vigyorogtam.
- Szereted a Green Day-t, de miért pörögtél be ennyire? - értetlenkedett.
- Ö... - Vissza akarom én adni azt a pólót? Kit érdekel, úgy is megtartom. - Tudod, említettem, hogy a reptéren az egyik pólódat szagolgattam... - kezdtem kutatni a táskámban.
- Rémlik - bólintott kissé ijedten, és szerintem elgondolkodott újdonsült barátnője agyi kapacitásán. A barátnője vagyok egyáltalán?
- Ez volt az - rántottam ki. Pont egy piros lámpánál álltunk, így lelkiismeret furdalás nélkül nézett rám, illetve a kezembe tartott ruhadarabra.
- Hé, ez az egyik kedvencem! - kerekedtek el a szemei. - Mégis mikor került hozzád?
- Amikor nálad aludtam...
- Az ötvenezer alkalomból pontosan melyiken? - kérdezte mosolyogva, miközben eltolta a váltót és elindult.
- Ja, hát amikor sírva estem be az ajtódon, mert Eric molesztált - jegyeztem meg.
- Ó - komorodott el, és csend ülepedett közénk, amit egyedül az album első száma tört meg.
- De, legalább van egy jó pólóm - próbáltam feldobni.
- Nagyon elhitted - nevetett fel.
- Egy próbát megért - vontam vállat. - Úú, és azt a sötétkék ACDC pólót megkaphatom?
- Maradj már - röhögött. - Mi nem leszünk olyan páros akik egymás ruháit hordják - közölte.
- Miért nem?
- Undorítónak találom - vont vállat. - Ha egy nő a pasijának az ingének vonul utcára az olyan, mintha... Mintha a pasi birtokolná a nőt, hogy feltűnést keltsen, hogy ő bizony foglalt. Én nem akarlak egy elért célnak tekinteni, és felvágni veled. Annál jobban szeretlek - magyarázta, nekem pedig megmelengette a szívemet az utolsó szava. Annyira természetesen mondta ki, mintha már nem is tudom mióta együtt lennénk. És most mondta ki először. Igaz, írásban már láttam, de mindkettő olyan nagy értékű...
- Várj, akkor én most a barátnőd vagyok? - bizonytalanodtam el kissé.
- Nem Emily, az anyám vagy - röhögött.
- Jól van na - nevettem. - Olyan furcsa érzés.
- Majd megszokod - eresztett el egy gyönyörű mosolyt.
Elfojtott mosollyal néztem ki az ablakon, miközben majd kipukkadtam a boldogságtól. Annyira hihetetlen ez az egész.
Visszanéztem Ben-re. Már teljesen rutinosan vezetett New York utcáin, teljesen profin kezelte az útviszonyokat. Végignéztem rajta. Fekete haja szokásosan volt felállítva, és örültem, hogy még mindig ugyanúgy hordja. Fülében még mindig a szokásos fülbevalók voltak, kabátja le volt húzva, ami alatt, most nem egy együtteses póló volt, amit eddig még fel se fogtam. Feltűnésmentesen, kissé előrehajoltam, hogy csekkolhassam a feliratot. Szinte elnevettem magam rajta és kezdtem aggódni, hogy Jessicának igaza van a jelekkel kapcsolatban.
- Tetszik a pólód - jegyeztem meg mellékesen.
- Mi? - pillantott le a fekete pólójára, amin fehér betűkkel a Fuck szó szerepelt. Csakhogy C helyett a Chanel logója volt ott. - Ja, köszi - vigyorgott.
- Elszoktál az együtteses pólóktól? - kérdeztem, kissé csalódottan.
- Nem, csak kibővítettem a ruhatáramat - vont vállat.
- Értem - bólintottam. - Már kezdtem félni, hogy megváltoztál.
- Én? - nevetett fel. - Soha. Egyébként megjöttünk.
Most áradoznom kellett volna Ben lakásának épületéről, de egyszerűen nem tudtam. Nagy, szürke és sok rajta az ablak. Teljesen olyan, mint a többi.
- Szép - bólintottam bizonytalanul.
- Tudom, hogy csúnya - nevetett. - Na gyere - csapot finoman a combomra.
Kikászálódtam a kocsiból és, Ben-nel elindultunk a bejárathoz. Volt lent egy porta, ami nekem teljesen irreális, volt, hisz még életemben nem laktam olyan házban, ahol volt porta. A liftben szinte vártam, hogy a hármas gombot nyomja meg, de helyette 10-est nyomott. Nagyot nyeltem és hirtelen mindent olyan idegennek éreztem.
Ben, mintha csak megérezte volna közelebb lépett hozzám és megölelt. Hihetetlen jól esett, testének melegétől kirázott a hideg, de az ereimben forróságot éreztem. Karomat a nyaka köré fontam, kissé lábujjhegyre álltam és az arcomat a nyakába fúrtam. Mélyen beszívtam az illatát, ami még több megkönnyebbülést hozott, éreztem, hogy elmosolyodik és kissé szorosabban húz magához.
- El se hiszem, hogy visszakaptalak, hogy... Megkaptalak.
- Nehogy elkezdj nekem itt érzelgősködni - nevettem fel, miközben eltoltam magamtól. Válaszképpen csk kisfiúsan kinyújtotta rám a nyelvem, én pedig nyomtam az ajkaira egy csókot, amint visszahúzta azt.
A lift ajtaja kinyílt, mi pedig elsétáltunk a folyosón Ben lakásának ajtajáig. Kicsit variált a kulcsival, majd kitárta előttem az új otthonát. A kabátomat felakasztottam a fogasra, a táskámat és a cipőmet pedig ledobtam a földre. Mivel Ben-nél voltam, tudtam, hogy nem számít a szépérzék, így csak gyorsan kibújtam a csizmáimból és szinte rohantam a nappaliba, mert annyira kíváncsi voltam. Azonban szinte semmit nem láttam belőle a rendetlenség miatt. Egyetlen dolog volt rendezett, de az nagyon: a CD-s polca.
- Ez egy raktár, vagy egy lakás? - néztem körbe.
- Kinek mi - vonta meg a vállát nevetve, majd a kanapéhoz lépett és lesöpörte róla a dolgokat, hogy elférjünk rajta. Bár az elrendezés ugyanaz volt, a bútorok nem voltak ugyanazok, mint Londonba. Hogy is lennének, még minden cucca ott van...
Elfeküdt a kanapén, majd jelezte, hogy csatlakozzak. Beleültem az ölébe, majd elfeküdtem rajta, míg ő egyik kezével szorosan ölelte a derekamat, a másikkal pedig a távirányítóért nyúlt.
- Egyébként nem vagy fáradt? Az utazás meg ilyenek? - érdeklődött, miközben az adók között válogatott, én pedig érdeklődve figyeltem a változó képernyőt.
- Hogy lehet abban elfáradni, hogy több órán át egy helyben ülök és pihenek? Oké, voltak nehézségek az úton, de kibírtam.
- Egyébként... Most, hogy már mindketten lenyugodtunk elmesélnél mindent részletesen? - kérte. Kissé zavaros.
- Persze - vontam vállat, ő pedig abban a pillanatban kikapcsolta a TV-t, amit körülbelül fél perce kapcsolt be.
És akkor mindent elmeséltem neki. A távozása utáni beszélgetést Jessie-vel, aztán azt, hogy Jessicával elhatároztuk, hogy felmondunk, mert vele is hasonló dolgok történtek. Hogy Phill-lel milyen vegyesek voltak az érzelmeim az utóbbi hetekben. Elmeséltem neki, hogy milyen érzés volt, hogy apám felismert, meséltem arról, hogy hogyan telt a karácsony, aztán az ajánlatot a Chanel-től. Nem tudtam kihagyni a sztoriból a One Direction-t, de azt hiszem, hogy akkor beszéltünk róluk utoljára.
- És neked, hogy teltek a napjaid? - pislogtam.
- Hát - kezdte. - Az első napok olyan idegenek voltak. Be kellett illeszkedni egy teljesen új helyre, ahol tényleg nem nézték jó szemmel a flegmázásomat, és közölték, hogyha így folytatom bármelyik pillanatban repülhetek. Aztán rá kellett döbbennem, hogy itt a modellek se olyanok, mint Londonban. Amikor közöltem velük, hogy én nem fekszem le senkivel azért, hogy őket tegyem be egy-egy sorozatba teljesen elhidegültek tőlem, így egyik se nyomult.
- Te szegény - tettettem sajnálatot, és kissé elfordultam, hogy jobban lássam.
- Azt hiszed bántam? - vigyorgott.
- Mit tudom én! - nevettem fel. - Pasiból vagy.
- Most már a te pasid vagyok - vont vállat. - Te jó ég, milyen rég mondtam ilyet!
- Azt hiszem nem tesz jót neked ez a kapcsolat-dolog - jegyeztem meg. - Teljesen elérzékenyülsz tőle és nyálas leszel.
- Talán igazad van - bólintott, látszólag komolyan, de a szemei körül ott voltak a nevetőráncok. - Szakítsunk.
- Bolond vagy - nevettem fel és kicsit közelebb hajoltam hozzá. Hajam kissé az arcomba esett, amit Ő óvatosan eltűrte a kósza tincseimet, majd mosolyogva figyelt. A hasamra fordultam, kezemmel kissé belekapaszkodtam a mellkasába, ő pedig még mindig szorosan fogott a derekamon. Orrhegyeink összeértek, mi pedig még mindig vigyorogtunk. Nyomtam egy csókot az ajkaira, amire egyből kaptam választ.
- Szeretlek - suttogtam az ajkaiba, ma már sokadszorra.
- Én is téged - mosolygott rám, ma már sokadszorra. - Egyébként tudott, mi hiányzott nagyon?
- Én? - kérdeztem vigyorogva.
- Rajtad kívül - nevetett.
- Ú... Hát az autód nem lehet, mert az itt van... Ööö... - gondolkodtam erősen. - A pólód?
- Azt úgyis visszakapom - legyintett. Nos ebben én nem lennék olyan biztos, de oké.
- Nem tudom - adtam fel.
- A masszírozásod - vallotta be.
- Komolyan? - nevettem fel hangosan.
- Baromi jó volt - bólintott, ő is mosolyogva.
- Akkor gyere - ültem fel a mellkasáról.
- Kajak? - mosolygott rám.
- Persze - vontam vállat, így Ben is feltornázta magát.
Hátat fordított nekem, én pedig odacsúsztam hozzá. Kissé terpeszbe tettem a lábamat és a két oldalán keresztbe fontam és a combjára helyeztem a lábaimat és masszírozni kezdtem.
Hallottam, ahogy halkan nyöszörgött, de tudtam, hogy nem mert hangosan felnyögni, amin jót mosolyogtam. Aranyos volt.
- Milyen pici lábad van - húzta végig az ujjait a lábfejemen, gondolom, hogy elterelje a zavarát.
- Nőies lábam van, nem pici - magyaráztam.
- Jó, én elszoktam a kicsi lábaktól...
- Talán nem tetszik?
- Dehogynem, a lábad a kedvencem ben... Ahh... - nyögött fel, mert kihasználtam az alkalmat, hogy nem koncentrál és megnyomtam egy már kitapasztalt pontot, amire úgy látszik igen érzékeny. - Te hol tanultál masszírozni? - kérdezte, kissé fészkelődve.
- Igazából sehol - vallottam be. - Adottság.
- De még milyen jó - nyögött fel ismét.
- Aranyos vagy - mosolyogtam folyamatosan.
- Te meg szadista - mondta kissé visszafojtott hangon.
- Most miért? - kérdeztem és ismét megnyomtam az érzékeny pontot. - Nem tetszik?
Válasz helyett csak rekedtesen felnevetett, én pedig elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban. Elhúztam a lábaimat az öléből és feltérdeltem, miközben nem hagytam abba a vállának masszírozását. Lehajoltam a jobb válla felett, hajam előrelebbent. Egy óvatos csókot nyomtam a nyaka hajlatába, majd kicsit feljebb haladva még egyet.
- Ems - nyögött fel, de nem foglalkoztam vele. Beleharaptam a nyakába és finoman szívni kezdtem a bőrét. Miután kellőképpen kiszívtam a bőrét egy apró csókot leheltem a kissé vöröses foltra.
Ben kihúzta a vállait a kezeim közöl, feltérdelt és szembefordult velem. A derekamnál fogva magához húzott, majd néhány másodpercig farkasszemet néztünk, hogy ki bírja tovább.
Egyszerre kaptunk a másik ajkai után.
Vadul, szenvedélyesen csókolt. Egyik kezemet végigvezettem a tarkóján, majd belemarkoltam a dús fekete hajába, mire még jobban kezdte tépni az ajkaimat, tenyerei lecsúsztak a derekamon és megállapodott a fenekemen. Óvatosan simogatni kezdte, mintha csak felfedezné az eddig ismeretlen részt, majd finoman megmarkolta.
Kezeimet visszahúztam a tarkóján, majd át a nyakán, egészen a csípőjéig. Megragadtam a pólója alját, majd kicsit vacilláltam, hogy tovább csókoljam, vagy a pólóját húzzam-e le. Szinte alig kellett gondolkodnom, mert egyszer csak úgy éreztem, mintha a melleim megkönnyebbültek volna, aztán leesett. Mégis, hogy csatolta ki úgy a melltartómat, hogy észre se vettem?
Elhúzódtam tőle és megpróbáltam róla leboncolni a pólóját, de túl magasra kellett nyúlnom, így kissé szerencsétlenkedtem vele.
- Segíts már! - kértem és teljesen zavarban voltam. Ben elröhögte magát és egyszerűen kibújt a pólójából.
Kezeit a csípőmre tette, ajkait a nyakamhoz nyomta. Azonnal tudtam, hogy mit akar, de ha akartam se tudtam volna elhúzódni, olyan szorosan tartott.
Miután egy foltot hagyott a nyakamon, megragadta a felsőm alját és sokkal profibban lehúzta rólam, mint ahogy én tettem az övével, nem sokkal ez előtt.
Kicsatolt melltartóm egyik pántja leesett, így az egyik mellemből már elég sok látszott, én pedig ismét kissé zavarba jöttem. Elég jó vagyok neki? Mi van, hogyha nem jön be neki a látvány?
Mintha csak hallotta volna a kétségeimet nyomott egy csókot a szám szélére, majd kicsit beljebb és még beljebb, így szinte észre se vettem, hogy megszabadított a zavaró ruhadarabról. Kezeit átsimította a fenekemen, majd a combom tetejénél állította meg őket.
- Kanapé vagy hálószoba? - kérdezte az ajkaimba suttogva.
- Elférünk mi azon az ágyon, vagy tele van... Mindennel? - válaszoltam kérdéssel a kérdésére, félmosollyal az arcomon.
- Maradjunk a kanapénál - gondolkodott el, én pedig halványan felnevettem.
Óvatosan, kissé terpeszbe nyitotta a lábaimat és elfektetett a kanapén. A melleimhez hajolt, egyiket a szájával, másikat a kezével kényeztette, aztán cserélt, amitől én már akkor ziháltan vettem a levegőt.
A farmerjához nyúltam és elkezdtem kigombolni, majd lehúzni róla a vastag anyagot, aminek a végét végül a lábaival rúgta le, így már csak egy boxer takarta el.
Cselekedetemre Ben is elkezdte lehámozni rólam az én nadrágom, és mivel ő volt felül ezért neki ez is könnyedében ment.
- Várj egy percet - mondta és hirtelen leszállt rólam.
Először nem esett le, hogy miért hagyott ott, egy szál franciabugyiban, és kissé kétségbe is estem. Majd amikor kijött a hálószobából rögtön megértettem.
A kanapé szélére tette az óvszert, majd visszafészkelődött az előző helyzetébe. Szájon csókolt, én pedig a felsőtestét simogattam, egyre közelebb haladva a boxere széléhez.
- Biztos vagy benne? - kérdezte.
Csak pár órája jöttünk össze, alap esetben biztos, hogy nem mentem volna bele. De ez más. Ő Ben. Belenéztem a szemeibe, és egyből megbíztam benne. Láttam benne egyszerre a féltést, a vágyat és a bizalmat. Tudtam, hogy vele semmi baj nem lehet, teljes mértékben biztos voltam a dologban.
- Fogalmad sincs milyen régóta várok erre - ráztam meg a fejem mosolyogva, mire az ő szája is felfelé kezdett görbülni.
Egy újabb csókot kaptam tőle, miközben megszabadítottam a boxerétől. Szinte fel se fogtam, hogy mi történik, de minden egyes pillanatát élveztem.
Ben elhúzódott tőlem, és elkezdte lehúzni az utolsó ruhadarabot, ami elválasztott minket egymástól. Én addig a gumiért nyúltam, megszabadítottam a csomagolástól és Benhez nyúltam. Felpörgettem és csak akkor lettem tisztában igazán a méretével.
Lábaimat immáron teljesen szétnyitottam, ő pedig az arcomhoz hajolt. Hosszan, szenvedélyesen, kapkodva csókolt miközben teljes hosszát belém vezette...

Nem sokkal később Ben mellkasára dőltem, a fáradtság az egész testemen úrrá lett. Egy puszit nyomott a homlokomra, majd legörgetett magáról és a konyhába ment a szemeteshez, hogy megszabaduljon a használt óvszertől. Ahogy visszajött, már kezdtem magamhoz térni. Ben elfeküdt és magára húzott. Hason feküdtem az ő kissé verejtékes mellkasán, és sután mosolyogva nézett rám.
Kissé szerencsétlenül feljebb tornáztam magam és egy csókot nyomtam az ajkaira. Ha nagyon gyerekes lettem volna akkor megkérdeztem volna, hogy hogyan teljesítettem a többi modellhez képest, de akkor visszapörgettem az előbb lejátszódó jeleneteket és rájöttem, hogy nem szabad gyerekesnek lennem ilyenek után.
- Megmentetted a modellek becsületét - mondta, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, már nem is tudom hányadszorra.
- Igazán? - nevettem fel kissé, ő pedig egy aprót bólintott.
- Bocs hogy nem vagyok szupersztár - nyomott egy puszit az orromra.
- Kinek kellenek a szupersztárok? Nekem csak te kellesz.
Fogalmam sincs, hogy miért vártam eddig. Miért nem ébredtem fel hamarabb, hogy Ben az igazi és az egyetlen? Annyi szenvedést kerültünk volna el. Aztán lehetséges, hogyha nem lett volna az a sok szenvedés akkor nem lenne ilyen erős a kapcsolatunk és nem jelentene ilyen sokat. Megérte. Nagyon is. Ráébresztett dolgokra és tudom, hogy most már minden a legjobb lesz. Szétválaszthatatlanok vagyunk. Ő egyben a legjobb barátom, és a szerelmem. Ben-nél többet, jobbat nem is kívánhatnék.
Néhány órával később szokás szerint pizzát rendeltünk, amit már az ágyban fogyasztottunk el. Természetesen rögtön a másik pizzájába kezdtünk bele, mert az rögtön szimpatikusabbá vált.
- És... - nyeltem le egy falatot. - Most mi lesz velünk, hová megyünk? New York, Párizs, London?
- Nekem mindegy. Csak veled legyek.

Thirtyfour

Húúhaaa. :DD Jó gyorsan összejött a 10 lájk a Facebook csoportban, mint ne mondjak. :D Nagyon köszönöm, hogy ennyire szeretitek a blogomat, és így várjátok a folytatást. *-*
Elnézést, hogy még nem válaszoltam minden kommentre, de ígérem, hogy válaszolni fogok mindegyikre. :)) <3
Jó olvasást mindenkinek. <3
xx, Kikiih
p.s.: Utolsó előtti rész. :((

Én nem hiszek a jelekben

Azt hittem, hogy az összecsomagolás gyerekjáték lesz. Nem volt az. Csak a ruháimnak kellet három bőrönd, utána pedig az egyéb cuccaimnak még két sporttáska, és még így is egy csomó dologról le kellett mondanom, amiket majd Ashley és Dylan hoznak majd az első látogatásuk során.
- Hihetetlen, hogy Párizsba mész - mondta Jessica, összehajtogatva egy felsőt és betette a bőröndömbe... Az egyikbe.
- Még én se fogtam fel. Nagyon várom - mosolyogtam folyamatosan.
- És, hogy érzed magad a szakítás miatt? - próbálta finoman kérdezni. Néhány másodpercig elgondolkodtam a válaszon.
- Bűnös vagyok, ha egy nap alatt túltettem magam rajta? - válaszoltam kérdéssel a kérdésére.
- Mivel egy pár hónapos kapcsolatról van szó, szerintem nem - mondta.
- Segíts ezt összehúzni - kértem, mert meggyűlt a bajom a színes-mintás bőrönd cipzárjával.
Közös erővel próbáltuk összehúzni, azonban így se ment. Jessica ráült a bőröndre, hogy kissé összenyomja a benne lévő dolgokat, így nem sokkal könnyebben, de sikerült behúzni.
- Ezazz!  nyújtottam pacsira a kezem, Jessica pedig belecsapott.
- Visszatérve - ült át a bőröndömről a földre. - Nem is hiányzik Malik?
- Egyáltalán nem - ráztam meg a fejem. - Szép volt amíg tartott, de nem érzek iránta semmilyen vágyódást.
- Esténként se gondolsz rá? Egyedül az ágyba? - vonogatta perverzül a szemöldökét.
- Dehogy - röhögtem fel.
- Pedig azt mondtad, hogy jó volt.
- Visszaemlékezve - gondolkodtam el, és visszaemlékeztem azokra a pillanatokra. - Valami furcsa dolog kötött Zayn-hez. Olyan izgalmas volt, én pedig vágytam a kalandra. Nem is az élmény volt a fontos, hanem a lebukás veszélye. Miután összejöttünk, már nem is volt olyan jó.
- Lefordítva kicsi a farka - mondta Jessica.
- Na meg az is - nevettem fel.
- És, hogy váltatok el? - faggatott tovább.
- Kissé... csöpögősen - vallottam be. - Nagyon jól esett minden amit mondott, és csak remélni tudom, hogy tényleg meglátogat, ha Párizsban jár. Nagyon jól kijöttem vele, és annyira jó barát lenne, ha nem ilyen lenne múltunk. De így nem tudom, hogy mi lesz belőle.
- Majd kiderül - mosolygott rám biztatóan.
- Egyébként nem is mesélted, hogy mi volt azután, hogy Niall hazavitt - szidtam le.
- Ja, hát semmi különös - vont vállat, miközben a szekrényemben kutakodott, és dobálta ki belőle a ruhákat. - Elhívott randizni.
- Tényleg? - kerekedtek el a szemeim. - Hova?
- Ebédelni. Ma... - hajtotta le a fejét, de még így is láttam a vigyorát.
- És te komolyan nem mondtad el ezt nekem? - borultam ki.
- Elfelejtettem - próbált védekezni.
- Ezt, hogy lehet elfelejteni? - tártam szét a kezem.
- Hé, ez még melyik pasidtól maradt meg? - vett ki egy pólót, amiből először csak annyit láttam, hogy fekete. Aztán szétnyitotta és maga előtt megnézte, de nekem is tökéletes rálátásom volt a Green Day feliratra, alatta pedig a 21st century breakdown borítójáról a kép. Akkor adta oda, amikor az "Eric-ügy" után ott aludtam nála...
- Az - nyeltem egy nagyot. - Ben-é.
- Ó - esett le Jessicának. Odacsúsztam hozzá, és óvatosan átvettem tőle. Nekidőltem az ágyam elejének, felhúztam a lábaimat, és az arcomhoz emeltem. Még mindig éreztem rajta az illatát. Az illatot, amit annyira régen éreztem, olyannyira, hogy könnyek szöktek a szemembe.
Jessica, felismerve a helyzet súlyosságát azonnal mellém ült és a vállamat kezdte nyugtatóan simogatni.
- Annyira hiányzik - vallottam be.
- Elhiszem - mondta halkan.
- De miért hagyott itt? - néztem fel rá. - Miért nem képes válaszolni az üzeneteimre? Miért változtatta meg a telefonszámát? Mégis mit tettem?
- Semmit sem tettél - törölte le óvatosan a könnyeimet. - Fogalmam sincs, hogy mi van Ben-nel. Nem is merek találgatni. De valamiben biztos vagyok. Ha ki akar zárni az életéből, akkor jó oka van rá. Valamiért meg akar kímélni önmagától szerintem. Fogadd el.
- Nem akarom elfogadni - néztem rá a pólóra. - Nem akarom elveszteni.
- Idővel biztosan előkerül. Hallani fogsz róla.
- De én nem hallani akarok róla - vittem vissza a tekintetem ismét Jessicára és kétségbeesetten magyarázni kezdem. - Én érezni akarom őt. Azt akarom, hogy itt álljon mellettem. Azt akarom, hogy megölelhessem, hogy leszőkézzen minden hülyeségem után. Át akarok menni hozzá, TV-t nézni, együtt szurkolni a meccseken. El akarok feküdni a kanapéján, a karjaiban akarok aludni. Én... - akadtam el.
- Szereted - fejezte be helyettem a mondatomat.
- Persze, mint egy barátot - bólintottam.
- Emily - mosolyodott el halványan. - Meddig akarod még áltatni magad?
Ajkaim szétnyíltak, de hang nem jött ki a torkomon. Vajon igaza van? Tényleg szeretem Ben-t... Úgy?
Amint megláttam őt félmeztelenül azon az ominózus estén, teljesen zavarba jöttem. Ha megölelt mindig a nyakába fúrtam az arcom, csak azért, hogy érezzem az illatát. Amikor megpuszilt a gyomrom liftezni kezdett. Imádtam a nevetését, a szemeit. Hogy hű a stílusához, és állandóan valami rockzenekar pólóit hordja. A flegma beszólásait, hogy bármiről tudtam vele beszélni. Mindig megvédett. Sose kellett kérnem tőle semmit, mindent megadott nekem, mintha csak a gondolataimban olvasna. Megmondta az őszinte véleményét, sose hagyott letérni a helyes útról.
Talán ha őszintén bevallom neki a Zayn-nel való viszonyom, nem hagyja, hogy ilyen hülyeségeket csináljak. De nem mondtam el neki, mert szégyelltem magam és nem akartam, hogy pont Ő nézzen engem egy ribancnak...
- Egyébként - szólalt meg Jessica, és a nagy csendben ez a hirtelen megszólalás szinte fülsüketítő volt. - Nézz csak rá a pólóra.
Kissé megemeltem az anyagot és elém tárult ismét a borító képe.
- Most ne azt nézd, hogy a képen az ott Billie Joe-e vagy sem. Csak a képet nézd - mondta.
- Egy pár van rajta. Akik csókolóznak - néztem fel értetlenül.
- Nézz már kicsit a dolgok mögé - sóhajtott. - A pár sötét színekből áll, körülöttük pedig durva vöröses-narancssárga van. Mintha csak minden ellenük szól. De ők megmutatják, hogy mások, és csak azért is ragaszkodnak egymáshoz. Nézd, hogy húzza magához a lányt, és a lány hogyan kapaszkodik belé. Erős, de mégsem kétségbeesett. Magabiztosak, tudják, hogy semmi nem választhatja el őket.
- Ez pont az ellentéte annak, ami köztem és Ben között van - mondtam.
- Ajj istenem - csapott a homlokára. - Te nem olvasol a sorok között? Nem látsz a jelekből? Ez egy rohadt jel!
- Én nem hiszek a jelekben - ráztam meg a fejemet.
- Te bajod - vont vállat. - Na gyere ide - tárta szét a karját én pedig megöleltem. Jól esett, hogy valaki törődik velem.

Miután Jessica lelépett a találkozójára Niall-el, egyedül maradtam a szobámban. A pólót az ágyamra dobtam, még nem döntöttem el, hogy mit csinálok vele. Éppen az ékszereimet pakolgattam, amikor kinyílt az ajtó.
- Zavarok? - szólalt meg egy hang, amit ezer közül is felismertem volna.
- Eleanor! - örültem meg neki azonnal, és nekifutásból megöleltem. - Úristen, de rég láttalak.
- Hiányoztál már - nevetett. - És hallom valaki kedvezményesen vásárolgathat a Chanel-nél - tolt el magától, egy őszinte mosollyal.
- Gyorsan terjednek a hírek - jegyeztem meg.
- Louis-tól hallottam - mondta, miközben leült az ágyamra. - Louis pedig Zayn-től, aki értelemszerűen tőled.
- Ó szóval azt is tudod, hogy Zayn meg én...? - haraptam be a szám szélét, és leültem mellé.
- Szakítottatok - bólintott. - Egyébként én számítottam rá.
- Mi? - ráncoltam a homlokomat.
- Megérzés - legyintett. Mi van ezekkel, Jessica jelekről magyaráz, Eleanornak megérzései vannak... - Egyébként segíteni jöttem. Pakolni meg ilyenek.
- Édes vagy - mosolyogtam. - Igazából már nagyon nincs mit. A ruháimat összedobáltam meg egy csomó egyéb szükséges dolgot.
- Akkor mit szeretnél csinálni? - kérdezte készségesen.
- Nincs kedved sétálni?
Fél órával később már a hóesésben sétáltunk egy-egy Starbucksos pohárral a kezünkben. Beszélgettünk, nevettünk, mintha semmi különleges nem történne. Mintha holnap nem utaznék el Párizsba, mintha nem szakítottam volna a pasija legjobb barátjával. Mintha nem hanyagoltuk volna el egymást néhány hétig. Ugyanolyan volt minden, mint régen. De legbelül azért éreztem, hogy holnap az életem hatalmas változáshoz visz.

Teljesen be voltam pörögve. Egyfolytában féltem, hogy valamit otthon hagyok, biztos elfelejtek valamit. Háromszor ellenőriztem át a bőröndöm tartalmát, de természetesen minden megvolt. Illetve majdnem minden.
- Állj! - kiáltottam el magam az anyósülésről. Hátul Ashley és a baba ültek.
- Ems, kint is lehet venni szempillaspirált - forgatta a szemét Dylan.
- A polcon maradt a repülőjegy!
- Emily - nyögtek fel egyszerre.
Mivel repülőjegy nélkül nem mehetek el, visszamentünk érte. Szerintem lassan már várták, hogy eltűnjek.
- Itt vagyok - vigyorogtam rájuk.
- Most már tényleg minden megvan? - kérdezett rá Dylan, mielőtt elfordította volna a kulcsot.
- Igen - bólintottam magabiztosan.
- Végre - könnyebbült meg és újra elindultunk.
Azt hittem, hogy majd nosztalgiázva fogok kibámulni a kocsi ablakán, vagy esetleg meg is könnyezek pár dolgot. De az idő ködös volt, hó helyett latyak esett, a gondolataimat pedig nem hallottam a mellettem ülő Dylan idegességétől, akinek elege volt a sok hülye autósból.
Nagy nehézségek árán, de kiértünk a repülőtérre. Dylannel behordtuk az összes cuccomat, és egy kis ideig nézegettük a táblát, ahova a gépek érkezése és indulása volt feltüntetve.
- Emily! - hallottam a nevemet.
- Te is hallottad? - nézem Dylanre.
- Rajongók? - forgolódott.
Szinte alig hittem a szememnek, amikor megláttam egy kisebb csoportot közeledni felénk.
- Egy perc és jövök - suttogtam Dylannek sápadtan.
- Nyugodtan - mosolygott rám.
Nem hittem a szememnek. Jessica, Eleanor, Sophia, Harry, Niall, Liam, Louis, David, Tom, Phill. Mint ott álltak egy kisebb csoportot alkotva. Szinte futva mentem oda hozzájuk.
- Ti... Ti meg mit kerestek itt? - túrtam bele a hajamba.
- Csak nem gondoltad, hogy köszönés nélkül hagyjuk, hogy lelépj - tárta szét a karját Jessica.
Teljesen elérzékenyültem. Mindenki aki számít ott volt, csak azért, hogy elköszönjön. csak úgy vándoroltam közöttük, és mindenki folyamatosan beszélt hozzám, így csak a mondandójuk, egy-egy mondatát értettem meg.
- Ha valahol, valami menő párizsi kávézóban jegeskávét iszol, jussak eszedbe - David.
- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem és tanácsokat adtál nekem... Egyszerűen csak azt, hogy megismerhettelek - Eleanor.
- Nem voltunk soha közeli kapcsolatban, de jó párszor megnevettettél. És... Kösz, hogy megismerhettem Jessicát - Niall.
- Sose lesz még egy ilyen stylistod, mint én. Én pedig sose fogok dolgozni még egyszer ilyen modellel, mint te - Tom.
- Mikor osztozunk meg legközelebb egy csirkés szendvicsen? - Louis.
- Köszi, hogy megismerhettem az igazi Emily Parker-t - Sophia.
- Sosem felejtelek el. A nevetésed, a szemeid, a mosolyod. Azt amit adtál nekem, azt, hogy végül is egy fantasztikus barátra leltem, akármilyen áron - Harry.
- Köszönöm, hogy eltüntetted Perrie-t a közelemből - Liam.
- Örülök, hogy én indíthattalak el téged ezen az úton - Phill.
- Imádlak, te hülye - Jessica.
Amikor félve rákérdeztem, hogy Zayn hol van, Liam azzal válaszolt, hogy nem elég erős ahhoz, hogy itt legyen. De majd felhív.
Majd felhív...
Teljesen meghatódtam, és teljesen oda voltam meg vissza a gyönyörtől, hogy mindenki bízik bennem, és támogat. Csak akkor fogtam fel a dolgokat, amikor négyen maradtunk. Dylan, Ashley, Elizabeth és én. A csomagjaimat már feladtuk, és eljött a mi búcsúzkodásunk ideje.
- Nagyon szeretlek - ölelt meg elsőként Ashley. - Hihetetlen, hogy elszakadunk egymástól, de tudom, hogy most így a legjobb neked. Azonnal hívj amint megérkeztél, és ne felejtsd el a nővéredet, jó? És, ha valami pasi kikezd veled, rögtön szólj, mert le kell csekkolnom, hogy megérdemel-e téged.
- Mindenképp - nevettem fel.
Asley átvette a babát Dylantől, így vártam, hogy majd ő is megölel. E helyett a fejemnél fogva húzott magához és összekócolta a hajam.
- Héé! - röhögtem.
- Vigyázz magadra Füles! És... És mi mindig itt vagyunk neked, csak szólj és megyek utánad. Nem olyan nagy ez a távolság. Nekem biztos nem.
- Köszönöm - mosolyogtam mindkettőjükre.
Kicsit még átvettem Elizabeth-et és adtam neki vagy millió puszit. Tegnap este átosontam a gyerekszobába és elkezdtem neki magyarázni, hogy mit kell csinálni, ha a szülei kiborulnak, melyikük minek örül, békítésképp. Nem tudom, hogy felfogta-e de remélem, hogy valahogy bevésődött az agyába.
- Akkor - rántottam meg a táskám pántját. - Sziasztok.
Még utoljára, egyszerre megöleltük egymást, és nagyon nehéz volt visszatartani a sírást.
- Nagyon szeretlek titeket.
- Mi is téged - mondták szinte egyszerre, mire felnevettem.
Furcsa érzés volt, hogy ugyan azon az ajtón kellett belépnem, ahol Bent láttam legutoljára. A sors fintora talán, hogy ugyanonnan indul a gépünk, ki tudja. Még utoljára visszaintettem a családomnak és beléptem az ajtón.
Magam mögött hagytam Londont, innen már csak Párizs vár. Igazából titokban azt reméltem, hogy az ajtó mögött Ben fog várni, de természetesen nem. Túl szép lenne.
Lépkedtem a hosszú folyosón, ami igazából nem is volt hosszú, csupán számomra. Egészen a várakozóig jutottam, ahol mindenféle üzletek tömkelege fogadott, ami arra volt felállítva, hogy az unatkozó utasok vásárlással töltsék az idejüket.
Kerestem egy szimpatikus helyet, közelében a táblának, ami kiírja, hogy mikor kell felszállnom.
Az ölembe helyeztem a táskámat és beletúrtam, bár nem volt nehéz megtalálni amit kerestem. Kihúztam Ben pólóját és az arcomhoz emeltem. Talán furcsának néztek az emberek, amiért egy pólót szaglászott, de nem érdekel.
Vajon támogatja a döntésemet? Jó ötletnek tartja? Mit tenne a helyemben?
Ezernyi kérdés merült fel bennem, amikre inkább nem kerestem a választ. A figyelmemet inkább zenével akartam elterelni, így ismét kotorászni kezdtem. Persze, hogy mindig a táska legaljában van a telefonom.
Kezem valami papírba ütközött. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett az, érdeklődve tapogattam, miközben kiemeltem.
Persze!
Amikor felmondtam Phill a kezembe nyomott egy borítékot, hogy Ben hagyta itt nekem. Teljesen elfeledkeztem róla, mert ideges voltam amiért ne vette fel.
Ujjaimon végigfutott a hideg, az ölembe ejtettem a borítékot.
Biztos, hogy meg akarom nézni, hogy mi van benne? Mi van, ha...
Persze, hogy meg akarom nézni!
Óvatosan nyitottam fel a tetejét, majd kivettem az összehajtogatott A4-es papírlapot. Csak rá kellett néznem, és tudtam, hogy Ben írása. Azonnal olvasni kezdtem.

Emily!
Csak remélni tudom, hogy Phill nem felejti el odaadni neked. Ő volt az egyetlen, akinek oda tudtam adni, mert tudtam, hogy ő biztos nem akarja majd elolvasni. Hogy miért nem én adom át? Jó kérdés. Azt hiszem azért, mert félek. Annyira, hogy már meg sem tudom számolni, hogy hányadszorra kezdem újra, folyamatosan remegnek az ujjaim, elcsúszik a tollam, nem tudom, hogy mit írjak. Aztán rájöttem, hogy talán az lenne a leglogikusabb, ha azt írnám, amit érzek. Persze, hisz ez a lényeg az egészben! Idióta...
Szóval... Nem tudom mit mondjak. Vagyis tudom, hogy mit mondjak, csak azt nem, hogy hogyan...
Emlékszel az első találkozásunkra? Szinte azonnal megértettük egymást, teljes volt az összhang. Emlékszel amikor először mentünk el kettesben valahova? Igaz, csak kávézni mentünk, de még mindig emlékszem, hogy teljesen kiborultál, amiért Emily helyett Emilie-t írtak a poharadra. Emlékszel amikor először aludtál nálam? Együtt néztünk egy Barca-Real meccset. Azt hittem, hogy nem érdekel a foci, erre kiderült, hogy a kedvenc csapatunk is ugyan az. Együtt néztük az összefoglalót, és természetesen a Barca nyert, aztán a kanapémon aludtunk.
Egy ideig azt hittem, hogy mi is nyerni fogunk. Azt hittem, hogy lehetne majd ebből több is. De egy nap közölted, hogy még sose volt ilyen igaz barátod, mint én. És én akkor jöttem rá, hogy te sose gondoltad tovább a kapcsolatunkat barátságnál. Rájöttem, hogy neked sokkal nagyobb szükséged van a barátságomra, mint a szerelmemre, azok után amiken átmentél. Így nem léptem, nem vágyakoztam utánad tovább.
Észrevettem, hogy egyre több lány, különösen a modellek nézelődnek utánam, így kezdeményezni kezdtem nekik. Ismersz, szinte mindenkin átmentem a cégen, és bár a legtöbben irigykednek rám én... Te jó ég, nagyon furcsa leírni, de nem vagyok rá büszke. Mert azért jöttem össze az mindegyikkel, hogy elfelejtselek. De egyik se tudott pótolni, mert minden egyes alkalommal rád gondoltam. Téged kerestelek bennük, de egyikben se találtalak, egy kicsi részletet se. Mert te valami más vagy, valami különleges vagy számomra.
Aztán elmesélted, hogy alakulnak a dolgok Harryvel, aztán bevallottad, hogy nem őt szereted. Csak egy pillanatra, de felmerült bennem, hogy esetleg én vagyok azt, de nem. Mert Zayn az. Zayn-t szereted, és nekem ezt el kell fogadnom, akármilyen nehéz is. Remélem, hogy mindent megad neked, amit csak lehet és vigyáz rád, ha már én nem tudok. 
Belefáradtam. Egészen addig bírtam, amíg nem volt más. De fáj látni, hogy mással vagy boldog, hogy más adja meg neked azt, amit én is megtudnék.
Ezért, mindkettőnk érdekében azt szeretném, hogy felejtsük el egymást. Nem lesz könnyű, de nincs más megoldás. Fáj, de talán ez a legjobb megoldás. Távol vagyunk egymástól, és neked van is hozzá segítséged. Szóval csak kérlek, felejts el. Nem akarok teher lenni azzal, hogy mindezt bevallottam.
Nagyon nyálas és csöpögős dolgokat írtam, magamra se ismerek, de... De minden így van, ahogy leírtam.
Szeretlek. Mindennél jobban.
Kérlek vigyázz magadra, és kérlek... Csak legyél boldog.
Ben.

Újra és újra elolvastam. És minél többet olvastam annál jobban sírtam. Egyszerűen nem bírtam felfogni. Azt mondja, hogy szeret! Ben szeret!
Ismét az ölembe ejtettem a könnyáztatta levelet és csak meredtem magam elé. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy mi történik.
Kétségbeesetten körbenéztem, hátha valahonnan a fejemre pottyan a válasz.
Csak egyetlen dolgot tehettem, semmi mást.
- Elnézést - zavarta meg a cikázó gondoltaimat egy idősebb hölgy. - Jól van? Tudok segíteni valamit?
- Merre van az információs pult?
- Arra felé - bökött a háta mögé. - Hamarosan feltűnik egy hatalmas 'I' betű és ott.
- Nagyon köszönöm - pattantam fel és gyorsan visszapasszíroztam a pólót a táskámba, a levelet pedig visszatettem a borítékba és gondosan eltettem.
- Valami baj van? - kérdezte, ahogy elindultam.
- Szerelmes vagyok! - mondtam ki, miközben hátrafelé lépkedtem és beletúrtam a hajamba.
- Akkor sok siker! - mosolyodott el őszintén.
Még motyogtam egy "köszönöm"-öt, majd hátat fordítottam és rohanni kezdtem.

Thirtythree

Sziasztok! :) Egyszerűen nem tudok mit mondani. Köszönöm nektek ezt a hatalmas bizalmat amit tőletek kapok. Szinte napok, mint nap hozom az új részeket, de ti nemhogy megunnátok, még többet akartok. Fogalmatok sincs, hogy milyen sokat jelent nekem amikor írtok nekem pár sort, akár kommentben, akár a Facebook-csoportban, akár üzenetben. Nem tudom elégszer megköszönni.
Jó olvasást mindenkinek! :)
Lots Of Love, Kikiih <3

Megérné egy ilyen ember miatt maradni?

/Emily szemszöge/

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettem el a London Eye környékén. Rengeteg étterem sorakozott, én pedig leültem egy ilyen térdmagasságig érő faldarabra és egy percet eszegettem, de nem igazán akart fogyni.
Teljesen összerezzentem, amikor a hátam mögül meghallottam egy hangot.
- Szia! - ez a rövid szó is rendesen megijesztett a zsivaj ellenére is, és gyorsan a szívemhez kaptam. Megfordultam és szembenéztem a mögöttem álló zöld szempárral.
- Hát te? - kérdeztem meglepetten Harryt.
- Sejtettem, hogy itt vagy - ült le mellém.
- Mégis honnan? - tágult ki a szembogaram.
- Zayn totál kétségbeesetten jött haza és ki volt az élettől. És elmondta, hogy mi a helyzet.
- Eddig értem, de honnan tudtad, hogy itt leszek? - firtattam tovább.
- Ismerlek - vont vállat. - Meg mondtad, hogy gyakran jársz ide, reméltem, hogy ez rosszabb napjaidon is így van.
- Kérsz perecet? - nyújtottam felé, a kissé megcsipegetett ételt. Túlságosan kínosnak éreztem, hogy valaki így ismer.
- Köszi - tört le egy kis darabot. - Szóvak, mit akarsz tenni?
- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem. - Vágyok az új dolgokra, a kihívásokra. De nem akarok itt hagyni mindent.
- Mennyi idő múlva kell visszajelezni? - kérdezte.
- Illik minél hamarabb - nevettem fel kissé, és bedobtam a számba egy kis darabot.
- Elmondhatom a véleményemet? De csak ha megígéred, hogy nem fog befolyásolni.
- Akkor mi értelme elmondani? - értetlenkedtem.
- Igaz - bólintott mosolyogva. Néhány másodpercet várt, majd belekezdett. - Szerintem nem sok értelme van maradni. Elsétálnál minden nap az épület előtt, ahova olyan rémes emlékek kötődnek? Akármennyire is erőlködsz, itt mindig nehéz lesz. Persze, vannak jó dolgok, de a munkáddal kapcsolatban London mindig okozna egy kis kételyt. De gondolj bele. Párizs. Imádod. Nézz a csizmádra. Chanel. Imádod. Mi rossz lehet benne? Lehet, hogy Zaynt itt kell hagynod, de a távkapcsolat is megoldás. Mindketten szupersztárok vagytok, csak ki tudtok fizetni egy-egy repülőjegyet. És ha Zayn nem támogat ebben akkor egy idióta. Mert mélyen legbelül biztosan álmodtál már erről. Itt a lehetőség, miért gondolkodsz?
- Mert... Mert ha elmegyek... Én nem...
- Te nem? - próbálta kiszedni belőlem.
- Nem bírnék Zaynnel maradni - nyögtem ki.
- Miért? - értetlenkedett, most ő.
- Belegondoltál, hogy jöttünk össze? Megcsalta a barátnőjét, amíg ő távol volt. Két hétig. Én nem két hétre mennék el... - hajtottam le a fejem.
- Ezek szerint Zayn a fő oka annak, hogy maradni akarsz - rakta össze a puzzle darabkáit.
- Igen - bólintottam.
- Azért, mert nem tudnál megbízni benne...
- Igen - hunytam le a szemem, és még kimondani is fájt.
- Ér valamit egy kapcsolat bizalom nélkül? - tette fel a kérdést, ami olyan volt, mintha egy kést döftek volna a szívembe és háromszor megforgatták volna.
- Nem sokat - ráztam meg a fejem és erősen becsuktam a szemeimet, nehogy sírni kezdjek.
- Ems - simította meg a hátamat óvatosan. - Az én véleményem nem jelent semmit. Egyszerűen csak gondolt át. Mérlegeld a dolgokat és tudom, hogy bárhogy is döntesz, az lesz a legjobb.
- És ha mégsem? - pislogtam rá.
- Nézz magadra. Nézd milyen fiatal vagy. Még mennyi év áll előtted. Ez most egy nagy mérföldkő lesz, ha úgy döntesz. Ha nem akkor várj a következőre, és az lesz a jó. Bárhogy döntesz, úgy kell döntened.
- Köszönöm Harry - öleltem át gyengéden.
- Nem kell - rázta meg a fejét, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére

Rengeteg álmatlan éjszakába tellett. Rengeteg egyedül, és rengeteg fontos emberrel töltött órába tellett. Mint egy zombi mászkáltam a lakásban, néha megettem egy tál müzlit, vagy egy almát, ittam egy narancslevet, de egyéb életjelet nem nagyon mutattam.
Választanom kellett. Harry szavai segítettek egy másik szemszögből látni a dolgokat, és bár mondhatnám, hogy megkönnyítette a dolgomat, de nem. Ugyanolyan nehéz volt.
Jessica ahogy megtudta először lesápadt. Aztán újra rákérdezett, majd amikor megbizonyosodott róla ugrálni és sikítozni kezdett. Kissé megijesztett, hisz nem láttam még ilyen boldognak, de jót nevettem rajta. Egészen addig amíg meg nem kérdezte, hogy én miért nem örülök. Elmeséltem neki a kétségeimet és láttam, hogy kezdi megérteni, így ő is ugyanolyan szintre került mint én. A teljes tudatlanság szintjére.
Dylan őszinte ember, így ő konkrétan elmondta, hogy biztosan elfogadná, az én helyemben. Ez egy kihívás, új kalandok stb. Meg az időjárás is jobb, valamint ehetek fura francia kaját. Mondtam, hogy ez mind szép és jó, de amikor megkérdeztem, ha neki ott lenne ugyanígy Ashley, akkor elmenne-e. Itt belefojtottam a szót.
Ashley azt mondta, hogy ő olyan típusú ember, aki nagyon kötődik Londonhoz, és ha ő modell lenne nem akarna elszakadni innen. De mivel ő tőle távol áll a modellkedés, így nem tud reális választ adni, ezért inkább nem is akart befolyásolni.
Mivel ilyen vegyes véleményeket kaptam rájöttem, hogy ki az akinek a véleménye mindig mások felett állt. Akivel mindig őszinte voltam, és aki mindig tudja, hogy melyik a helyes út.
Csizmám sarka halkan kopogott a kórház folyosóján és idegesen fogdostam a kezemben a már rongyosra szorongatott borítékot. Bekopogtam, majd benéztem. Ahogy észrevett kedvesen rám mosolygott és intett, hogy menjek beljebb.
Még mindig nem fogtam fel, hogy emlékszik. Karácsonykor is itt voltunk vele és egyszerűen hihetetlennek éreztem, hogy végre vele tölthetem az ünnepeket. A boldogság az arcán pedig a világ legszebb ajándéka volt.
- Szia - nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig gyengéden megfogta a kezem.
- Hogy vagy? - érdeklődött.
- Nos... vegyesen - húztam el a számat. - Te?
- Úgyis tudod, a szokásos - mosolyodott el. - Na mesélj, mi a baj.
- Emlékszel amikor meséltem, hogy elkezdtem modellkedni? - érdeklődtem.
- Persze.
- És arra is, hogy felmondtam? - bólintott. - Nos, alig jelentettük be a felmondásomat, amikor érkezett egy ajánlat. A Chanel-től.
- Chanel? - lepődött meg. - Az a kedvenc márkád, mindig onnan kellett vásárolni szülinapodra.
- Igen - nevettem fel kissé.
- Akkor mi a probléma? - értetlenkedett.
- Az, hogy ez az állás Párizsban van - mondtam ki, és arcán láttam a meglepődést, ahogyan az arccsontja kissé megfeszült. - És én - kezdtem bele a folytatásba. - Nem tudom, hogy el akarok-e menni vagy sem. Hisz ez egy isteni ajánlat, de itt van az egész életem. Itt vagy te, Ashleyék, a barátaim, Te...
- Remélem tudod, hogy mindenki a legjobbat akarja neked - szólt óvatosan.
- Persze. Csak én sem tudom, hogy mi a legjobb - magyaráztam.
- Ashley kissé félénk az ilyen döntésekben, szóval gondolom Dylan mondott konkrétabb választ... - Hihetetlen, hogy mennyire képben van.
- Így történt - bólintottam.
- És, mit mondott? - kérdezte meg, holott biztos voltam benne, hogy tudja a választ.
- Ő elvállalná.
- Mert ez lenne a legjobb - adta meg a választ. - Kinek mondtad még el?
- Egy modell barátnőmnek, Zaynek - soroltam fel.
- A barátnőd, hogyan reagált? - faggatott tovább.
- Ugrálni kezdett örömében - feleltem.
- Látod, ő már annak örült, hogy te oda kerülhetsz - mutatott rá. - Akkor te miért nem örülsz ennek ugyanígy?
- Mert... - kerestem a megfelelő választ, de nem találtam.
- Mert már csak egyetlen ember van, aki valószínűleg nem örült neki ennyire.
- Zayn? - nyeltem nagyot, mire bólintott.
- Mit szólt?
- Igazából... Nem sokat. Sőt semmit. Csak lesokkolódva ült a kanapén és nézett maga elé - emlékeztem vissza. - Azóta nem is beszéltünk nagyon. Vagyis erről nem, mert azt mondta, hogy nem akar beleavatkozni a döntésembe.
- Tegyük fel, hogy nem Zayn a barátod, hanem csak egy fantom.
- Egy fantommal járok? - ráncoltam a szemöldököm.
- Csak képletesen - forgatta a szemeit mosolyogva, majd visszakomolyodott. - A te képzeletbeli tökéletes párod, hogyan reagált volna?
- Nem tudom - ráztam meg a fejem. Féltem bevallani.
- Tudom, hogy tudod. - Túl jól ismer.
- Örült volna a sikeremnek és támogatna... - kezdtem el a cipőm orrát nézegetni.
- Tegyük fel, hogy elmész - feltételezte. - Hogyan gondolnál Zaynre?
- Mármint?
- Ajj, megbíznál benne? Elképzelnéd egy másik nővel? Kétségbeesnél, ha nem venné fel a telefont? - tette fel sorra egymás után a kérdéseit.
- Azt hiszem... - Aj, miért akarok hazudni a saját apámnak? - Biztos, hogy csak ilyenek járnának a fejemben.
- Megérné egy ilyen ember miatt maradni?
- Nem - mondtam ki.
Mindenki bízik bennem. Mindenki azt akarja, hogy a legjobb legyen nekem. És nekem a legjobb az most bárhol van, csak nem Londonban. Ashley és Dylan támogat. Jessica támogat. Apa támogat. Harry támogat.
Zayn... Fogalmam sincs.
- Elmegyek Párizsba - határoztam el magam. Végleg.

Zayn-nel szerveztem egy találkozót. Úgy döntöttem, hogy mindenképp olyan helyen kéne szakítani, hogy könnyebb legyen az elválás. Így egyikünk otthona se jöhetett szóba. Mivel egy Starbucksban túlságosan is elcsépelt lett volna, így azt nem akartam. Egy parkba nem akartam menni, mert Harryvel is ott szakítottunk. Végül annyit variáltam, hogy egyszerűen csak sétálni hívtam.
Úgy negyed órával előbb értem oda idegességemben, bár ez még mindig jobb, mintha késtem volna. A lábammal dobogtam, a körmömet rágcsáltam és fél percenként ellenőriztem a telefonomon az órát.

Aztán megjelent.
- Szia - mosolygott szélesen, ahogy meglátott.
- Hello - viszonoztam, majd hagytam, hogy megcsókoljon. Aztán keserű érzés fogott el, ahogy rájöttem, hogy valószínűleg ez az utolsó csókunk. Nagyon rosszul éreztem magam tőle, így inkább eltoltam magamtól. - Hogy vagy? - próbáltam nem feltűnővé tenni a tettem.
- Megvagyok - vont vállat mosolyogva. - Merre induljunk?
- Előre - vontam vállat, ő pedig halványan felnevetett.
Karját körbefonta a derekamon, ujjai kissé jobban belenyomódtak a kabátomba. Mintha minden tökéletes lenne körülöttünk, közben nagyon nem. Hogy tudok együtt lenni valakivel akiben nem bízok meg? Akivel rémálmaim vannak, hogy megcsal? Miért nem tudom szeretni annyira, hogy bízzak benne?
Néhány felszínes témát súroltunk, szinte nem is emlékszek a válaszaimra, mert csak azon tudtam agyalni, hogy miképp tálalom neki a dolgokat.
- Zayn? - szóltam gyorsan, mielőtt újabb témába fogtunk volna.
- Éhes vagyok - mondta, ahogy kiszúrt egy szendvicsest. - Kérsz egy szendvicset?
- Persze - sóhajtottam fel.
Bent szokásos nyüzsgés fogadott. Ezek a szendvicsesek olyanok, mint a kisebb szupermarketek, annyi különbséggel, hogy csak ételt vásárolhatsz. Egy mozzarellás-paradicsomos szendvicset ettem, Zayn pedig csirkéset.
Volt egy kisebb rész, ahova le lehetett ülni, és mi ki is használtuk ezt a helyzetet, mert rendesen átfagytunk.
- Ezek a legjobb kaják - mondtam, ahogy beleharaptam a friss szendvicsembe. Talán ezek voltak a kedvenc helyeim Londonban.
- Van benne valami - harapott bele. - De egy idő után nem unalmas?
- Nem tudom, én imádom - vontam meg a vállam, miután lenyeltem a falatot.
Egy kissé kínos csend lépett közénk. Már szinte kikívánkozott belőlem a dolog, de egyben nagyon féltem. Kinyitottam a szám, de aztán becsuktam. Inkább ittam egy korty diétás kólát, haraptam egyet és utána akartam beszélni. De megint nem jött ki hang a torkomon.
- Szeretnél valamit mondani? - nézett furcsán Zayn, miután ismét a kólám után nyúltam.
Körbenéztem. Pont elment mellőlünk egy pasi, aki fültanúja lehetne a beszélgetésünknek. Mindenki más ki-be járkál. Tulajdonképpen ketten voltunk abban a kis részben.
- Én... - kezdtem zavartan. - Úgy döntöttem, hogy elfogadom azt a munkát Párizsban.
- Tényleg? - lepődött meg, majd néhány másodperc fáziskéséssel elmosolyodott. - Ez... Fantasztikus...
- Az - mosolyodtam el halványan.
- Mikor mész? - nyelt egy nagyot.
- Nos... Az ottani vezetőség nagyon szimpatikus és nagyon segítőkészek. Már beszéltem telefonon az új ügynökömmel. Cherylnek hívják. Rögtön küldött e-mailben egy csomó bérelhető és megvehető lakást, és tippeket is adott, hogy milyen környékre költözzek. Már kettőt is kinéztem, még vacillálok.
- Remek - bólintott még mindig mosolyogva és harapott egyet a háromszög alakú kenyérbe. Tudtam, hogy nem volt őszinte az a mosoly.
- Nem is örülsz... - jegyeztem meg halkan.
- De örülök! - védekezett rögtön. - Vagyis... Igazából félig. Mert... Hisz mégiscsak elmész, Párizs pedig messze van. Nagyon messze.
- Tudom - sóhajtottam.
Kissé nézegettem a magam elé helyezett fél szendvicset, amiből kiesett egy paradicsom. Vajon én is így fogok kinézni, ha elmegyek Londoból? Egy szeletke paradicsom leszek egy új helyen. Nem ismerek senkit, minden olyan üres, holott ez előtt minden olyan stabil volt, mint egy szendvics?
A paradicsomot már semmi nem köti a szendvicshez. Önálló életet él, ha megeszik, akkor már nem a szendvics tartozéka, hanem valami más. Visszakerülhet még a szendvicse, de az nem lesz pontosan olyan, mint azelőtt. De talán furcsa lenne, ha kötné hozzá valami, mondjuk egy darabka bazsalikom. Úgy a paradicsom nem lenne annyira szabad, mert mindig ott lenne benne a félsz, hogy az a bazsalikom egyszer csak elengedné a kezét, holott ő hozzászokott, hogy bármikor visszamehet hozzá.
Komolyan magamat egy paradicsomhoz, Zayn-t pedig egy bazsalikomhoz hasonlítom? Azt hiszem kezdek megőrülni.
Viszont a paradicsomnak igaza van. Ha eltávozik a szendvicsből, akkor egyedül kell lennie.
- Ezt nem folytathatjuk tovább - néztem fel a szendvicsemből.
- Mi? - pislantott néhányat. Azt hiszem ő is elbambult. - Mit?
- A kapcsolatunkat - válaszoltam. Zayn kissé meghökkent, és nyelt egy nagyott.
- Miért nem? - Elkezdhettem volna magyarázni a paradicsomról és a bazsalikomról, meg arról, hogy London egy szendvics. De akkor nem csalódna bennem, hanem még bolondnak is nézne. Inkább azt mondtam el neki, ami a legjobban nyomasztott.
- Kételkednék a bizalomban. Mindkettőnk irányából - vallottam be.
- Még mindig nem értem - könyökölt fél kézzel az asztalra.
- Csak gondold végig a kapcsolatunkat - próbáltam érthetően elmagyarázni. - Te megcsaltad a barátnődet, amíg Amerikában volt. Én megcsaltam a majdnembarátomat, amíg a másik szobában volt. Csupán azért mert részegek voltunk. Most képzeld el, hogy két külön országban vagyunk, mindkettőben tobzódnak a fiatalok. Szerintem egyértelmű, hogy nem menne. És ne mond, hogy benned sose merült fel kétely bennem.
- Igazából nem - pöckölt arrébb egy morzsát. - Ahogy mondtad, neked Hazz akkor a 'majdnembarátod' volt. Az egész nem volt komoly, és tudtam, hogy csak azért tetted. Én pedig úgy érzem, hogy megkomolyodtam melletted.
- Mellettem mindent lehet, csak megkomolyodni nem - nevettem fel halványan, majd ismét visszaváltottam az előző stílusba. - De... Én nem érzem elég erősnek ezt a... szerelmet? Vagy te igen?
- Nem tudom - rázta meg a fejét. - Biztos, hogy nem lenne könnyű.
- De akarnál küzdeni érte? - kérdeztem, ő pedig válasz helyett csak elhajtotta a fejét. - Zayn, nehogy már velem ne legyél őszinte.
- Egy idő után már biztosan feladnám - vallotta be lehajtott fejjel.
- Szóval... Szakítunk? - Hihetetlen, hogy mennyire fáj kimondani.
- Szakítunk - nézett Zayn keserűen a szemembe, mire a gombóc ismét megjelent a torkomba és a tekintetem kissé fátyolos lett.
Nem tudom, hogy mennyit ültünk ott, üres tekintettel, feldolgozva a dolgokat. Csak azt vettem észre, hogy a paradicsom összeaszalódott, a szendvics kiszáradt. Már biztos voltam benne, hogy nem eszem meg, és nem a kinézete miatt, hanem azért mert akkorának éreztem a gyomromat, mint egy csibéé.
Talán a legkeserűbb rész akkor érkezett el, amikor már a szendvicsesen kívül, a hideg Londoni utcában búcsúzkodni kezdtünk. Örökre.
- Vigyázz magadra! - kérleltem. - És... Azért ha meglátsz egy Chanel kirakatott jussak eszedbe. Csak néha. És ha esetleg Párizsban járnál...
- Te leszel az első akit megkeresek - mosolygott rám. - Akármi is legyen.
Könnyek gyűltek a szemebe, és kénytelen voltam elhajtani a fejem, nehogy észrevegye. Csakhogy túl jól ismer.
- Jaj, Ems - húzott magához. - Tudod, hogy sosem felejtelek el. Nem pont úgy alakult ahogy terveztük, de egy biztos. Felejthetetlen volt - simogatta a hátam ölelés közben.
Kicsit közelebb húztam magamhoz, mert valami hiányzott. Nem tudom, hogy mi, de amikor legutóbb búcsúztam akkor...
Még sose figyeltem meg az illatát. Amikor Ben-t öleltem minden egyes alkalommal érezni akartam az illatát, de Zayn-nél ez valahogy kimaradt. Nála inkább a vágy uralkodott és nem az érzelmek.
Beszívtam az illatát, de nem éreztem azt. Nem volt bennem semmiféle bódultság, nem éreztem egyetlen egyszer sem, mintha kissé felemelkednék a földről.
Elengedett. És én nem éreztem hiányt vagy ürességet. Csak annyit, hogy elengedett.
- Szia Zayn - sóhajtottam.
- Szia Emily - bólintott mosolyogva.
Mindketten hátráltunk néhány lépést, még egymást nézve. Aztán egyre többet forgolódtunk hátra, végül pedig teljesen hátat fordítottunk a másiknak. Még párszor visszanéztünk, de egyre kevesebbszer találtuk meg a másik pillantását. Végül már nem is kerestük. Csak az előttünk álló, új útra néztünk. Képletesen és gyakorlatilag is.
Talán ha nem megyek el, akkor együtt maradunk. Talán, ha nem lépek ki, együtt maradunk. Talán, ha nem kétesek az érzelmeim együtt maradunk. Talán, ha ellenkezik együtt maradunk. Talán, ha nem lenne túl sok a "ha" együtt maradunk.

Thirtytwo

Sziasztok! :) Mint látjátok kissé begyorsultam a részekkel, így máris itt van az új. :) Kissé keserédesen írom ezeket a részeket, hiszen nagyon közel áll hozzám ez a blog.
Valamint ma felkerült - valószínűleg - az utolsó dizájn. Én személy szerint imádom, a fejléc pedig valami tökéletes lett, ismét egy varázslatos alkotás Petrától. <33
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész. :)
Love everyone.
Kikiih <3

Már megint rendeltél valamit a Chanel-től?

Még akkor sem tértem észhez a sokkból, amikor Zayn kirakott és már beléptem a lakásba. Magyarázatot se nagyon kaptam, mert szinte pont akkor lépett be a nővér, hogy mennünk kell, mert lejárt a látogatási idő és vizit lesz. Akárhogy könyörögtem nem engedett tovább maradni, így egyedül maradtam a kérdéseimmel.
- Mi történt Füles? - kérdezte Dylan, aki mellett Ashley ült a kanapén, ölében a kislányukkal.
- Nem tudom - feleltem és leültem a fotelbe.
- Pedig tiszta fehér vagy. Mint egy hóember - gondolkodott.
- Ma voltam bent apánál - meséltem, mire ezek ketten sokat sejtően elmosolyodtak és egymásra néztek. - Ti tudtátok?!
- Két napja voltunk bent - kezdte Ash. - Vittük a picit is, az orvosok szerint talán ez segíthetett. Nem tudom, a lényeg, hogy emlékszik, habár még mindig nem stabil az állapota.
- Mi? Miért nem mon... Miért nem mondtátok el? - dadogtam.
- Azt akartuk, hogy te is átéld - vont vállat. - Azért nem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rád.
- Apám felismert - suttogtam hitetlenkedve.
Ezek szerint nem volt hiába. Van még remény. Több, mint két évet kellett várni, de sikerült. El se hiszem.
Olyannyira, hogy hirtelen sírni kezdtem. Nem fájt semmim. Megkönnyebbültem. Minden feszültség, minden stressz, minden aggodalom eltűnt a szervezetemből.
- Ne sírj Ems - nevetett fel kedvesen David és odalépett hozzám és leült a fotel karfájára és simogatni kezdett. - Most már minden jó lesz.
- Tudom - néztem fel könnyes szemmel. - El se hiszem.
És akkor belém jött a felismerés. Ők nem is tudnak a tervemről. És arról se, hogy végre is hajtottam. Vagyis nem tudták, hogy Ashley munkanélküli húgával élnek egy fedél alatt.
- Egyébként felmondtam - közöltem, úgy mintha csak azt mondtam volna, hogy szemerkél az eső.
- Mi van?! - kerekedett el mindkettőjük szeme.
- Felmondtam - ismételtem.
- Otthagyod a modellkedést? - esett le elsőként Dylannek.
- Dehogy is. - Miért hiszi mindenki, hogy nem akarok modellkedni? - Csak a céget.
- Miért? - kérdezte Ashley.
- Elegem lett - feleltem. - Jessicával együtt találtuk ki. Nem akarom, hogy többet molesztáljanak stb. Majd találok másik munkát.
Beletelt egy kis időbe, mire felfogták, hogy bizony, Emily felmondott. Először azt hittem, hogy mérgesek lesznek, de pont ellenkezőleg.
- Azt hiszem ezért hozok egy nagy adag tiramisut. Ashley még nem ihat, de kettőnknek még pezsgőt is - tápászkodott fel Dylan.
- Ennyire? - nevettem fel.
- Életed legjobb döntését meg kell ünnepelni - tárta szét a karját.
Azt hiszem minden a legjobb úton halad. Már csak egy valaki hiányzott, de ő nagyon. Előszedtem a telefonomat és a fülemhez emeltem. Kicsöng...Kicsöng...
Megint nem veszi fel. Üzenetet sem hagyott. Egy SMS-re sem méltat. Se Facebook, se Twitter.
Hívtam újra. Ismét nem veszi fel.
Mire harmadszorra hívnám már ki van kapcsolva a telefonja.
Teljesen kiborultam és idegességemben levágtam a földre az iPhone-omat. Miért nem képes visszahívni? Üzenetet hagyni? Mit tettem amiért így berágott rám?!

Teltek a napok, teltek hónapok. Túl a karácsonyon és a szilveszteren a dolgok kezdtek szokványossá válni. Talán az első különleges kihívás az volt, amikor Ashley és Dylan elmentek, kicsit kettesben tölteni az időt egy étteremben, és én vigyáztam Elizabethre. Zayn társaságában.
- Tündéri ez a kis csaj - vigyorgott Zayn folyamatosan, miközben a kezében volt.
- Én vagyok a nagynénje - vontam meg a vállam. - Vigyázz, lenyálaz - mondtam gyorsan és egy kis kendővel odaléptem, hogy letöröljem.
- Nem gáz. Szeretem ha a csajok összenyálaznak - nevetett.
- Bolond - ráztam meg a fejem. - Ne perverzkedj egy kisbaba előtt.
- Alig pár hónapos. Nem is érti.
- Akkor is - tártam szét a karom. - Bőven ráér még ezekre.
- Emily nagynéni leszidott - nézett elhúzott szájjal a kicsi Lizára. - Most szégyellnem kéne magam?
- Igen - szóltam közbe.
- Éppen beszélgetünk - nézett rám szúrósan.
Csak legyintve otthagytam őket és kimentem a konyhába. Elvettem a hűtőből a tejes cumit és felmelegítettem. Miután ezzel is megvoltam, és kellő hőmérsékletű lett, visszamentem a nappaliba, ahol Zayn a fotelban ülve játszott Elizabeth-el.
- Hoztam kaját - mondtam és közben belegondoltam, hogy a nővérem melleiből folyó izé mennyire számít kajának. - Átadod?
- Olyan jól leültünk - nézett szomorúan.
- Akkor engedj oda - mondtam és befészkelődtem az ölébe. Mosolyogva a kezeimbe adta a kicsit, akit óvatosan elkezdtem cumiztatni.
- Ez rendes tej, vagy anyatej? - kérdezte érdeklődve.
- Anyatej.
- Fúj.
- Miért fúj? - értetlenkedtem. - Ez teljesen természetes.
- Persze, amíg a melledből eszik a baba. De ez körülbelül olyan, mintha megfejnéd magad...
- Neked nem kell gyereket szülni, nem kell megfejni magad, szóval jól jártál - nyugtattam meg.
- Oké, de azért mégis csak - folytatta.
- Nézz már rá! - mondtam miközben mosolyogva figyeltem Elizabeth-et. - Egy ilyen kislányért szerintem simán megéri.
- Van benne valami - mondta és az állát a vállamra támasztva figyelte tovább.
Miután Elizabeth jól lakott, ismét visszakerült Zayn-hez, akit különösen csípett. Tipikus nő. Először Ben, aztán Zayn. Remélem a következő már a saját pasija lesz.
- Kérlek ne dobáld, még lehány - figyelmeztettem.
- Nem szoktam gyerekeket dobálni.
- Érted, hogy értem - forgattam a szemeimet.
- Persze - hallottam a mosolygós hangját, mielőtt beléptem volna a konyhába, hogy elmossam a cumit.
Ahogy visszamentem nem meglepő látvány fogadott. Eliza lehányta Zaynt. Szinte felnevettem és átvettem tőle a kicsit, aki elég kétségbeesett arcot vágott, már amennyire egy három hónapos baba kétségbeesett tud lenni. Letöröltem az arcát és nyugtatni kezdtem, mikor észrevettem, hogy Zayn arca legalább olyan kétségbeesett.
- Tiszta babahányás a pólóm - közölte, mintha nem látnám.
- Az - bólintottam, és nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Most mit csináljak? - tárta szét a karját.
- Gyere velem - esett le a dolog, majd Elizával a karomban indultam el a szobám felé, Zayn pedig árnyékként követett.
Kihúztam a komódom egy pólós fiókját és kotorászni kezdtem benne. Végül a kezembe akadt Zayn egyik fehér pólója és egy inge.
- És még te voltál kiborulva amiért lenyúltam néhány melltartód...
- De ezek nem perverz dolgok - vontam vállat. - Különben is csak ennyi volt itt.
- Na persze, boxerem nincs nálad? - vonta fel a szemöldökét.
- Akad - nyeltem nagyot.
- Na mutasd - vigyorgott.
Kihúztam a fehérneműs fiókot, Zayn pedig kaján arckifejezéssel kutatni kezdett, és kifejezetten élvezte a melltartók és különböző szabású bugyik közötti kutakodást.
- Csak ennyi? - vonta fel kérdőn a szemöldökét, amint visszavett két alsónadrágot.
- Én nem vagyok olyan perverz mint te - magyaráztam, még mindig ringatva a kicsit a karomban. Aztán valami meleget éreztem a pelusánál. - Ajajj.
- Mi az? - ijedt meg.
- Öltözz át, én addig megnézem a pelusát - mondtam.
Visszamentem és kiterítettem az asztalra a lepedőt, amin cserélni szoktuk a pelenkáját. Egyszer-kétszer már csináltam, de korántsem nevezném magamat profinak.
Lefektettem a picit és kibontottam a pelenkát, amiben bizony ott volt a barna. Egy ekkora gyerekből, hogy jön ki ekkora adag? Mindegy.
Előszedtem egy tiszta pelenkát, de mielőtt felraktam volna eltávolítottam a használtat babapopsitörlő kendővel megtisztítottam és beszórtam hintőporral, pont amikor Zayn visszaért.
- Miért sózod a gyereket?
- Ez hintőpor, te idióta - képedtem el. - Ennyit nem tudsz?
- Jól van na - tárta szét a karját. - Segítsek?
- Aki nem ismeri fel a hintőport ne segítsen pelenkázni - oltottam le.
- Jó, akkor csak nézem - vont vállat és beült mellém, megfigyelve a pelenkázás művészetét.
Szépen befejeztem és megemeltem a kicsit, aki tündérien rám mosolygott.
- Sokkal jobb, ugye? - kérdeztem tőle.
- Aranyos - mosolygott Zayn.
- Tudod, mi lenne még aranyos? - pislogtam rá.
- Mi? - kérdezett rá kíváncsian.
- Ha kidobnád azokat - böktem a hirtelen felállított szemétkupacomra.
- Kérésed számomra... - nyomott egy puszit a fejem bubjára.
Talán azért volt ilyen készséges, mert nem tudta, hogy mi az amit kidobatok vele. Persze mire visszaért addigra már tudta, én pedig rendesen kiröhögtem érte.
- Le kéne fektetni aludni - mondtam, miután kiörömködtem magamat.
- Elvihetem? - kérdezte.
- Persze - mosolyodtam el. Imádtam, hogy ennyire odavan érte.
Adtam neki egy szép álmokat-puszit, majd átadtam őt Zaynnek, aki körülbelül tíz perc múlva jött vissza.
Visszaült az ölébe fektetett és beszélgettünk. Csak úgy. A múltról, a jövőről, komolyabb és kevésbé komolyabb témákról. Imádtam vele lenni. Teljesen fesztelenül tudtunk beszélgetni, és ilyenkor eltűnt a pimasz perverz Zayn, de a játékossága ugyanúgy megmaradt. Nem ismerjük egymást olyan régóta, nap mint nap megtudok róla új dolgokat, mégis száz százalékig megbízok benne.
- És mi a helyzet Hart-al? - kérdezte, miközben az ujjaimmal játszott.
- Semmi - sóhajtottam. - Sokáig hívogattam, de vagy hagyta csöngeni, vagy kinyomta vagy az egészet kikapcsolta. Még karácsony előtt hívtam, de azt mondták, hogy megszűnt a száma. Megváltoztatta, és nem adta meg nekem. Fogalmam sincs mi van vele, a Skype sosem elérhető, Facebookon sose van fent, az e-mailekre nem válaszol. Illetve egyszer kaptam tőle egy boldog karácsonyt üzenetet, és teljesen odavoltam. Aztán kiderült, hogy csak egy körüzenet volt, amit rajtam kívül még ötvenen kaptak.
- Én ezt nem értem - vallotta be. - Világi legjobb barátok voltatok.
- Hát ez az. Nem is akarok gondolni rá. Valamiért kizárt az életéből. Minek küzdjek szánalmasan, hogy visszakerüljek valakihez, akinek igazából nem is kellek?
- Képzeld, Niall tegnap fogadásból bevette egy gumicukros csomag egész tartalmát - mondta, gondolom azért, hogy felvidítson. Azt hiszem sikerült is.
Elizabeth békésen aludt, mi békésen beszélgettünk, egészen addig, amíg Ashley és Dylan meg nem érkeztek.
- Sziasztok! - köszöntek vidáman, ahogy beléptem a nappaliba.
- Na, milyen volt? - emelkedtem fel Zayn öléből.
- Nagyon jó - mosolygott Ashley. - Elizabeth?
- Alszik - feleltem.
- Megyek, megnézem - mosolyodott el.
- Ó, felhoztam a postát - lengette meg Dylan a kezében tartott papírtömeget.
- Kaptam valamit? - érdeklődtem.
- Nézem - motyogta, egymás mögé pörgetve a lapokat. Egyszer csak megállt és érdeklődve fürkészte a papírlapot. - Már megint rendeltél valamit a Chanel-től?
- Nem, már nagyon rég - feleltem. - Miért?
Dylan válasz helyet csak odadobott nekem egy borítékot, aminek a sarkában a jól ismert logó szerepelt. Nem értettem, hogy mi lehet ez, ha rendelnék is valamit az leginkább csomagként érkezne meg. Nem törődve a formalitásokkal és a levélkés feltalálójával, széttéptem a borítékot és érdeklődve olvastam el a levelet.
Aztán még egyszer.
És még egyszer.
- Mi az? - kérdezte Ashley, aki arra ért vissza a gyerekszobából, hogy a fiúk érdeklődve figyelik a szememet, ami olyan gyorsan siklott jobbról-balra, mint egy pingpongmeccset néznék.
- Emily megtudta, hogy melyik volt előbb - mesélte el a feltételezett válaszát Dylan. - A tyúk, vagy a tojás.
- A tojás, azt reggelire esszük - legyintettem. - Most nem erről van szó. A Chanel munkát ajánlott nekem.
- Mi? - kerekedett el egyszerre mindhármuk szeme.
- A Chanel munkát ajánlott nekem. - Nem igaz, hogy ebben a családban mindent kétszer kell elmondani.
- Jelentkeztél? - lepődött meg Zayn.
- Nem, hisz csak múlt héten jelentettük be a felmondást a sajtóban - feleltem. - Sehova nem jelentkeztem.
- Megnézhetem? - kérdezte Ashley, aki közben leült a másik oldalamra.
- Tessék - nyomtam a kezébe a levelemet.
Ahogy olvasta én kezdtem felfogni. A kedvenc márkám. A Chanel. Munkát ajánl. Nekem! Te jó ég.
- Ez valami... döbbenet - rázta a fejét Ashley hitetlenkedve.
- Megkaphatom? - dőlt kicsit előre Zayn.
Ashley rajtam keresztül átnyújtotta Zaynnek, majd szélesen rám mosolygott, míg én mindig nem fogtam fel. A Chanel munkát ajánlott nekem!
- Elég komoly - bólintott Zayn miután elmosolyodott és átadta a levelet Dylannek.
Dylan is érdeklődve futotta át. Az elején értetlenül, aztán ahogy haladt előre egyre inkább kiült az arcára a büszke mosoly. De ahogy a végére ért elkomorodott.
- Ems? - nézett fel a papírlapból.
- Hm? - emeltem rá a tekintetem.
- Meddig olvastátok végig? - kérdezte.
- A hosszú, lényeges szöveget, ami a papírlapon van - magyaráztam.
- Az apró betűset az alján láttad? - vont kérdőre.
- Nem volt időm foglalkozni vele - estem hirtelen kétségbe. - Miért?
- Ez az állás Párizsban van.
Teljesen lefagytam. Néhány pillanatig csak meredtem magam elé, majd idegesen mászkálni kezdtem. Ez életem állása. A kedvenc márkámat reklámozhatnám, kell ennél több? Aztán pedig a kedvenc városomban, ahova mindig is vágytam. De az életem itt van, Londonban. Itt van Ashley és Dylan, itt van Apa. Itt van Jessica. És itt van Zayn. Nem hagyhatom itt egyikőjüket se.
- Biztos? - ez volt az első értelmes szó, ami kijött a számból.
- Itt van - bökött rá Dylan a papírra. Odasétáltam és szemügyre vettem. Tényleg. Párizs...
- Mindig is szeretted Párizst... - próbált szépíteni a helyzeten Ashley.
- De itt van az életem - tártam szét a kezem.
- Nem kötelező elfogadni - próbált biztatni Dylan. - Sok divatcég van a közelben is.
- De ez a Chanel! - kiáltottam el magam. - Ennél magasabb felkérést keresve se találok. Vagyis találhatnék, de nekem ez a legmagasabb.
- Akkor fogadd el - adta meg a logikus magyarázatot Dylan.
- De nem akarom - túrtam bele a hajamba.
Behunytam a szemem. Ez nem lehet igaz. Egy igazi citromot kaptam az élettől. Én választok, de nem tudom, hogy melyik a jó döntés. Jobbra megyek vagy balra. Ki tudja, hogy mikor kell beleharapnom, és ki tudja, hogy mikor kapok hozzá tequilat.
- Ki... Ki kell tisztítanom a fejem - dadogtam és az előszobába indultam a kabátomért és a csizmámért, majd szó nélkül távoztam.

/Zayn szemszöge/

Csak hallgattam Ems hangulatváltozásait, amíg megpróbáltam felfogni a helyzetet. Párizsba megy. Már ha elvállalja. Ó, még szép, hogy elvállalja.
- Szegénykém - nézett utána Ashley, amikor csapot-papot itt hagyva kiviharzott.
- Durva lehet - bólintott Dylan.
- Nem szabad elszalasztania - szólaltam meg először.
- Emilyt ismerve... - rázta a fejét Ashley. - Fogalmam sincs, hogy mit fog tenni. Képes még az utolsó pillanatban is megváltoztatni a véleményét.
- De ezt el kell vállalnia. Párizs a kedvenc helye, a Chanel élete munkahelye...
- Emily az a fajta lány aki nagyon gyorsan kötődik - gondolkodott el Dylan. - És ide nagyon sok minden köti. Az egész gyerekkora. Az emlékei. Az emberek. Te...
- Ott is rengeteg dolog lenne amihez kötődhetne - cáfoltam rá.
- De nem lenne képes itt hagyni egy csomó mindent - kontrázott. - Szerintem az egész szobáját becsomagolná. A parketta egy darabját is.
- Valamint - csatlakozott Ashley. - Ha szeret valakit nem tudja elengedni.
- Most rám célzol? - ráncoltam a homlokom. Ashley bólintott.
- Gondolom te nem mennél vele Párizsba...
- Dehogynem - vágtam rá azonnal.
- És a karriered? - mosolyodott el óvatosan. - A barátaid? A zenéd. Zayn, téged még jobban ideköt az élet, mint Emilyt.
- Nem akarom elveszteni - vallottam be.
- Vagy téged veszít el, vagy élete lehetőséget - mondta ki azt, ami kőkeménynek hangzott. Mert az is. Bennem is ott volt, egyszerűen csak féltem felismerni.